Családi utazás

Augusztus 10. péntek

Reggel összecsomagoltunk, Béci elment a boltba, reggeliztünk, megint dolgoztam egy kicsit és még egy ajánlatot is megírtunk egy kertépítő cégnek. Fizetés után elindultunk Chenanceaux kastély felé, ami csak fél órára volt tőlünk.

A parkolója dugig volt, sejteni lehetett, hogy sokan lesznek bent is. A kastélyba vezető út platánfasorral volt szegélyezve, félúton letértünk róla, hogy egy tiszafából kialakított labirintusban totál eltévedjünk. Jó móka!

Mivel a kastélyba bejutni megint egy több kilométeres, kordonnal vezetett sor leküzdésével járt volna, először a kertet néztük meg.

Chenanceaux kastélyát szokták "hat hölgy kastélyának" is nevezni.

Az első hölgy mindjárt az építtető, Catherine Briconnet, akinek férje, Thomas Bohier fontos tisztséget töltött be több király mellett, s 1512-ben került tulajdonába a terület. Az építkezést feleségére bízta. Thomas Bohier és felesége halála után a kincstár tette rá a kezét a kastélyra, Bohier tartozása fejében. I.Ferenc gyakran járt ide vadászatokra. II. Henrik a királyi kegyencnőnek, Diane de Poitier-nek adta. A szépséges Diane ugyan húsz évvel volt idősebb az ifjú királynál, de jószerével teljhatalmat gyakorolt felette. Ő építtette a folyó felett a hidat, s nagy pénzért csodás kertet alakíttatott ki a kastély bejárata előtt. Henrik és barátai gyakran vendégeskedtek itt. Amikor Henriket egy lovagi tornán halálos baleset érte, felesége Medici Katalin azonnal elkobozta a kastélyt a kegyencnőtől, cserébe neki adta Chaumant kastélyát (mint ahogy korábban írtam). A királyné építtette azután a híd fölé a kétszintes épületet, a galériát, s mivel bosszantotta Diane kertje, a másik oldalon új kertet alakított ki. Ez volt Chenonceau fénykora, gyakran rendeztek itt fényűző ünnepségeket, a feljegyzések szerint például III. Henrik 1577-ben százezer livre-t költött egyetlen parádéra.

A negyedik nő a kastély történetében III. Henrik özvegye, Louise de Lorraine volt. Az özvegy királyné ide vonult vissza férje halála után, s egész hátralévő életében őt gyászolta. Nemcsak a függönyöket, a bútorhuzatokat cseréltette feketére, hanem még a plafont is erre a színre festette szobájában.

A kastély azután sok kézen ment át, míg a XVIII.században Dupin tábornok birtokába került. Az elegáns és művelt Madame Dupin az ötödik hölgy a kastély hányattatott történetében, a kor szinte minden jelentős művésze, írója megfordult nála. Fia mellé Rousseaut-t fogadta nevelőnek, aki az ifjú épülésére írta meg híres művét, az Émile-t. Dupin asszonyt olyannyira szerette a környék népe, hogy a forradalom idején sem neki, sem a kastélynak nem esett bántódása.

A hatodik hölgy, Madame Pelouze 1864-ben vette meg az akkor már meglehetősen elhanyagolt épületet, hatalmas összegeket áldozott rendbehozatalára, amit a kor divatjának megfelelően végeztek el. A későbbi tulajdonosok nem kis erőfeszítése révén sikerült visszaállítani az eredeti állapotot az épület nagy részén.

Napjainkban, a kastély magántulajdonban van, de látogatható, berendezését a műemlékvédelem közreműködésével alakították ki.

A kertet az 1500-as években Andre Notre tervei alapján építették. Az egyik oldalon elképesztően vastag törzsű hibiszkuszok, dáliák, vörös tollborzfüvek, kék lisztes zsályák és ciklámen színű újguineai pistikék adták a 4 részre osztott kert keretét és határozták meg a színeit. A keretek belseje cipruskákból és díszfüvekből ültetett parcellákból állt.

A hibiszkuszok gyönyörűek voltak, kék-rózsaszín, ciklámen, fehér színekben pompáztak, a legtöbbjük telt virágú fajta volt.

Andrisnak odaadtuk a teleobjektíves fényképezőt, nagyon lelkesen fotózta a kertet, majd az épületet is.

Mikor beteltünk a kert látványával, beálltunk a sorba - ami nem lett rövidebb az érkezésünk óta, sőt! -, hogy bejussunk az épületbe. Közben kisütött a nap, kellemesen melegedett az idő. Teltek-múltak a percek, a sor csak vánszorgott előre. Mivel már délután 2 körül járt, és nagyon éhesek is voltunk, ráadásul nyomasztott, hogy még minimum 4-5 órai vezetés áll előttünk, feladtuk a várakozást és kiálltunk a sorból. (De megfogadtuk egymásnak, hogy egyszer még kettesben eljövünk ide!).

A parkoló felé tartva a kertnek eddig nem látott részein vezetett az út. Sajnos befelé jövet a kapunál az ellenőrzés során a biztonsági őr észrevette a szendvicseinket és kidobatta volna velünk, (nem dobtuk ki, hanem Béci visszaszaladt velük az autóhoz, miután újra ki kellett várnia a bejutást a soron keresztül), így hiába korgott a gyomrunk, várnunk kellett.

Ekkor észrevettünk egy csodaszép orangerie-t (télikert), amitől teljesen elaléltunk és elhatároztuk, hogy itt fogunk ebédelni. Szerencsétlenségünkre (vagy szerencsénkre) teltház volt, de a kedves recepciós hölgy mondta, hogy foglaljunk helyet, amint lesz üres asztal, bemehetünk. Hát leültünk a fotelokba, használtuk a mosdót, nézegettük a kirakott szebbnél-szebb katalógust, újságot és várakoztunk. De a gyerekek türelmetlenek és éhesek voltak és a sok katalógus között a kezünkbe akadt egy étlap is, amin fel voltak tűntetve az árak, így fájó szívvel és nagy mosollyal mondtuk a hölgynek, aki épp akkor érkezett értünk, hogy rettenetesen sajnáljuk, de sajnos nincs már időnk...

Kifelé menet még jó pár épület és kertrészlet mellett elhaladtunk, láttuk a hattyús tavat és simogattunk csacsikat, aztán végre megérkeztünk a kocsihoz, ahol jól megettük a reggel vásárolt szendvicseket és vaníliás csigákat, miközben az orangerie-be képzeltük magunkat.

Persze megint nem volt ma estére szállásunk, ezért megálltunk egy benzinkútnál, ahol volt wi-fi és elkezdtünk vadászni a booking.com-on. Nem volt nagy sikerünk, mert minden drága volt (egyébként is Franciaország nagyon drága!), és nagyon kevés szálláslehetőséget dobott fel az oldal. Ezért úgy határoztunk, nem St Malo közelében és nem is a tengerparton, hanem ott alszunk, ahol találunk megfizethető szállodát, így végül Bretagne mértani közepére esett a választás, mert itt kaptunk egy 6 ágyas családi szobát 30e Ft-ért, amire gyorsan le is csaptunk. Sajnos sokat kellett még vezetni odáig, de a gyerekek szerencsére jól bírták az utat. Este 3/4 9-re értünk Lourdeac-ba, ahol egy szuper 6 ágyas, tetőtéri szoba várt ránk, csodás kilátással a tetőkre. (A 6 ágyból 2 nem volt használható, mert felettük nemrég beázott a mennyezet és még nem volt idő megjavíttatni). Ráadásul az ablakunk mellől indul a kanyargós tűzlépcső, amit ha használnánk, pont az autónk mellett érnénk földet a parkolóban.

Borús, esős időre ébredtünk, felkelni se nagyon volt kedvünk. Mivel tegnap a gyerekek olyan fantasztikusan jól viselkedtek, a mai az ő napjuk lesz: állatkertbe megyünk. Foglaltunk itt még egy éjszakát, elintéztem a céges feladataimat a szupererős wi-fivel, megkentünk egy csomó májkrémes kenyeret, majd dél körül elindultunk. A Vaze 1,5 órás utazást írt, 120 km ÉNY felé.

A hőmérséklet jelentősen visszaesett, 15 fokot mutatott az autó belső hőmérője, így kivettük az esernyőket is a parkolóban. A jegypénztárnál kisebb sokként ért, hogy nem találtam a pénztárcánkat (az összes hitelkártyánkkal és pénzünkkel), ezért visszaszaladtam a kocsihoz, ahol rábukkantam becsúszva az első két ülés közé. Huh!

Az állatkert fantasztikus! Flamingók, tukánok, arapapagájok, fehér oroszlánok, ocelot, csimpánzok... Rácsok nincsenek, csak terméskő falakkal, növényekkel borított, természetes módon körbevett terek - az állatokat profi elektromos kerítés védi a látogatóktól. (vagy fordítva?)

Mindenhol zöld fű borítja a kifutókat, az állatok között is, automata öntözőrendszerrel locsolva. A dzsungel- és erdőlakó állatoknak tényleg erdő van az otthonában, a madarak feletti háló átereszti az esőt, ezzel is fenntartva a növényzetet. A nagypapagájok szárnytollait levágták, így szabadon, óriási mászófákon üldögélnek, tornáznak.

A látogatók térhatároló fa paravánok - falak közép beépített, plexi-üvegen keresztül nézhetik az állatokat, a víz alatt élőket is, mint a pingvinek, fókák, vidra, jegesmedve, víziló. Rengeteg a szikla, műszikla, hogy minél élethűbben adják vissza az eredeti körülményeket.

Az elefántnak, zsiráfnak, orrszarvúnak hatalmas területet biztosítanak, az orrszarvú úgy elbújt, nem is láttuk.

Mindenhol patakok, zúgók, mini vízesések burjánzó növényzettel, teljesen természetesnek tűntek. Volt állatsimogató is kecskékkel - Kata abszolút nem félt tőlük, mindegyiket megsimogatta és etetgette.

A legjobb mégis az volt, amikor egyszer csak Andris eltűnt egy kanyarban és mikor utolértük, madagaszkári gyűrűsfarkú makik társaságában találtuk, akik csak úgy ugrálnak szabadon, és ha ahhoz van kedvük, fel-felpattannak egy-egy nézelődő vállára, fejére. Megérinteni nem szabad őket, ki kell várni, amíg megunják a magaslati kilátót és továbbállnak.  Volt, hogy Andrisra kettő is felugrott egyszerre!

Kata a majmoktól félt, ezért vele elmentünk a donációs (adománygyűjtő) pulthoz, ahol vadon élő állatok élőhelyének megmentésén fáradoznak és a munkájukból egy kis kiállítást rendeztek be. Mikor adtunk egy kis pénzt erre a jótékony célra, hálából Katának pillangót festettek az arcára, amitől teljesen odavolt.

Este fél 8-ig maradtunk az állatkertben, aztán hazafelé egy McDonald's-ban vacsiztunk és utána hamar hazaértünk.

Béci jól, én elég rosszul aludtam, 7.15-kor keltünk és a hotelben reggeliztünk. Egyszerű és nagyszerű volt. Reggeli után bepakoltuk a csomagokat az autóba és lementünk a folyópartra, hogy nappal is megcsodáljuk. Láttunk sirályokat, szürkegémet, kis halakat és egy döglött madárfiókát is. Igaz, hogy csak távolról, de láttuk a gyönyörű katedrálist is.

Az út az első, Loire-menti kastélyunkig mindössze 1 órát vett igénybe. Kifizettük a belépőt és beléptünk a csodás, 5500 ha-os parkba, melyben egy lankás lépcsősor vezetett fel egy magas domb tetejére. Innen fantasztikus kilátás nyílt egy cédrusokkal és füves réttel borított fennsíkra. Sokáig fényképeztük a cédrusokat - ekkorákat és ilyen szépeket korábban még Angliában sem láttunk. Ezeket a cédrusokat Libanonból telepítették be, még a 19.század elején.

Chaumont neve a francia "chauve mont" kifejezésből ered, mely kopasz hegyet jelent.

A 10. században alapította I. Odó, Blois első grófja, hogy megvédje földjeit riválisa, Fulk Nerra, Anjou grófja ellen.

1560-ban Medici Katalin szerezte meg a kastélyt. Több, "házi csillagászt" is tartott itt, köztük volt Nostradamus. Férje, II. Henrik halála után rábírta Diane de Poitiers-t, férje szeretőjét, hogy a családjában álló kastélyt, a Chenonceau-t adja oda neki, cserébe a Chaumont kastélyért. Így került a kastély a de Poitiers-k kezébe. Sok más tulajdonos között a spanyol király is birtokolta, aki modernizálta a belsejét éás külsejét egyaránt. Azonban neki el kellett adnia, hogy adósságait kifizesse, így XV. Lajosé lett, aki leromboltatta az északi szárnyat, hogy jó kilátás legyen a folyóra. 1938-ban az államnak adományozta az akkori tulajdonos , azóta látogathatja a közönség.

Ami miatt végül emellett a kastély mellett döntöttünk, az a kertjében rendezett nemzetközi kertfesztivál volt. Összességében 100-nál is több kastély található a Loire-völgyében, melyek nagy része látogatható is. Utazási irodák 4-6-8 napos körutazásokat szerveznek ezeknek a csodás épületeknek a meglátogatására, de még így is válogatni kell közülük, lehetetlen az összeset végignézni. Nekünk sem volt könnyű dolgunk, hogy kiválasszuk azt az egy-kettőt, amire időt tudunk szakítani - ráadásul nehezítette a helyzetet, hogy nagyon hasonló a nevük (Chamount, Chambord, Chenanceau..), és mi egyáltalán nem beszélünk franciául, így folyton elveszítettük a fonalat,  melyiket láttuk már, melyik következik.

Chamount kastélyában ezen a nyáron modern művészeti kiállítást rendeztek, így a hagyományos, eredeti kastélyberendezés mellett meglepő, kortárs installációkba futottunk bele. Vásznak, szobrok, szárazvirág-komozíciók, régi tárgyak bukkantak fel eklektikus összevisszaságban a legváratlanabb helyeken, néhol tv-képernyőn mutattak be furcsa performancokat, amiket nem tudtunk mihez kötni. Érdekes volt, de a kastély eredeti berendezési tárgyai jobban megfogtak bennünket.

Az igazi élmény a kert volt, ahol a már említett nemzetiközi kertfesztivál miatt a Chelsea Flower Show mintájára kialakított mini bemutatókertek között lehetett sétálni. Kb. 30 kerti szobácskát alakítottak ki, egyenként 5-600 m2-en, sövényekkel körülvéve. A parkban lévő korabeli épületek köré is fantasztikus évelőágyakat ültettek, a domináló szín a kék-lila-rózsaszín-fehér volt, mindent virágtenger szőnyeg keretezett. Több órát barangoltunk az utakon, a gyerekek is nagyon élvezték, de aztán Kata kezdett kidőlni, így én a gyerekekkel leültem egy kis kávéházban, míg Béci lóhalálában lefutotta a hátralévő 10-12 km-t és mindent lefényképezett, amit csak tudott.

A nap végén, lefelé sétálva a lankás lépcsősoron, azt játszottuk, hogy kinek hogy jön ki a lépés: nekem mindig a bal-bal lábamra esett a következő lépcső, Bécinek bal-jobbra, még mondta is, hogy milyen tökéletes. Én akárhogy próbáltam, sehogy se sikerült, nagyokat nevettünk, amíg leértünk.

A faluban, miközben a kocsi felé haladtunk, láttunk egy-két olyan házacskát, amitől teljesen odavoltunk, el is határoztuk, hogy ha legközelebb építkezünk, ez lesz a minta.

Egy kisboltban vettünk kekszeket, gyümölcskenyeret és vizeket, majd elindultunk a kastély kávézójában nemrég foglalt mai szállásunk felé Amboise-ba.

Hamar meg is érkeztünk a Villa Bellagio Amboise nevű, a pusztában lévő, újépítésű villaparkba, ahol a recepciótól kocsival kellett eljutni a 4 ágyas házacskánkba, olyan nagy területen fekszik az épületkomplexum. Fák nem nagyon voltak, sárga, aszott fű borít mindent, de a főépület mellett volt egy kis medence, amit a gyerekek mindenképp le akartak tesztelni, ezért én oda indultam velük, míg Béci elment bevásárolni, hogy tudjunk vacsizni a konyhánkban.

Reggel 7-kor csörgött az ébresztő, aztán fél 9-ig pakolásztunk, zuhanyoztunk, lehordtuk a csomagokat a kocsiba és a sarki boltban bevásároltunk zsömléket, szalámit, májkrémet, paprikát, pelyhet, kakaót, gyümölcslevet, sajtot...

A kastélyt hamar megtaláltuk a Vaze segítségével, 10 percre volt a mi kis falunktól a parkolója, ahol aztán megkentük a szendvicseinket és jól megreggeliztünk. Mikor ezen túl voltunk, körül néztünk, hogy merre tovább és két választásunk lett: vagy beállunk a kilométer hosszú sorba a jegypénztárig, vagy az irányjelző tábla útmutatása szerint elindulunk fel a várba - be nem fogunk tudni menni, de legalább kívülről körbesétálhatjuk. Ez utóbbit választottuk, mert tudtuk, hogy még legalább 10 órai vezetés áll előttünk a következő célpontig.

Wikipédia:

A Neuschwanstein kastély egy, a 19. században épült bajorországi kastély, egyike a legismertebb kastélyoknak. A Németország déli részén, Schwangau község területén található épületet II. Lajos, Bajorország királya építtette saját maga gyerekkori álmainak megvalósítására. Richard Wagner iránt érzett tisztelete és csodálata miatt a kastély egyes termeit és berendezését operáinak szereplőivel díszítette. Habár a fényképezés és a videofelvételek készítése nem engedélyezett a kastélyon belül, mégis ez Németország legtöbbet fényképezett épülete, valamint egyike az ország leglátogatottabb turistacélpontjainak. Az Alpsee felett emelkedik, a Pöllat-szurdok magányos szikláján épült kastély, amelyet II. Lajos bajor király 1869-1886 között épített: büszke, kecses tornyaival egy igazi kőből épült álom.

Az eligazító tábla szerint 45 perces séta állt előttünk, a szerpentines úton sok kínai, japán és német turistával találkoztunk, magyarokkal nem. Szép volt az idő, még nem volt meleg. 11-re értünk fel az épülethez, körbejártuk és a belső udvarát is megnézhettük. Itt aztán láthattuk, hogy a kastélyt teljesen bevették a távol-keleti turisták: minden ablakból, minden teraszról kínaiak, japánok, koreaiak, stb. kukucskáltak, fényképeztek kifelé-lefelé. Még egy újdonsült kínai/japán/koreai (?) házaspár is fotózkodott itt. :)

Lefelé aztán a gyerekek nagy örömére lovasszekérre pattantunk és kocsikázva jutottunk vissza az autónkhoz.

Schwangau igazán bájos német kisváros volt, úgyhogy sajnáltuk kicsit, hogy itt hagyjuk, de tovább kellett mennünk. 12 körül indultunk Franciaország felé.

Útközben a német-svájci határ közelében majdnem kifogyott a benzinünk, de mázlinkra egy kicsi faluban a szántóföldek között nagy nehezen találtunk benzinkutat. Itt vettünk svájcisztrádamatricát is 15 Eur-ért, és kevéssé vigasztalt, hogy egész évre érvényes. Svájcban összesen pár órát töltöttünk, míg áthaladtunk rajta a Bodeni-tó mentén Zürichet érintve Baselen át. Sok volt az útépítés és elég nagy volt a forgalom. A hőmérő 30-35 fokot mutatott, mi kényelmesen éreztük magunkat a légkondiban. A francia határon túl belefutottunk egy esőfelhőbe és hirtelen 20 fokra esett vissza a kinti hőmérséklet. Míg Svájcban mindenhol szép zöld fű és sok gyümölcs- (alma, körte) ültetvény, legelők és rétek voltak, Franciaország kiégett, gyomos, sárga domboldalakkal fogadott. Az autók itt már mind francia gyártmányúak voltak.

A határzóna után újra meleg lett, 35-38 fok. Még a benzinkútnál lefoglaltuk a következő szállásunkat a bookingon, Orleans-ban. Óriási segítséget jelent az utazásunk során mind a booking.com oldal, mind a GPS (VAZE), így könnyedén meg is találtuk a szállodácskánkat egy gyönyörű, gótikus templom mögött, egy utcára a Loire-folyó medrétől. Este 10-re érkeztünk meg, de a sok ülés után jólesett a séta, így kipakolás után útnak eredtünk a folyópartra, ahol gyönyörű, alulról megvilágított platánsor alatt vezetett a sétány.

Mire visszaértünk a szobánkba, Kata már hulla volt, Andriska még sokáig mocorgott álmában.

Még februárban kitaláltam, hogy veszek Andrisnak (12 éves), aki óriási állatkert rajongó, valami különleges állatkertbe belépőt és ez lesz a szülinapi ajándéka (március 2.).

Mivel Béci is imádja az állatokat és gyerekkorunkban mindketten odavoltunk Gerald Durrell könyveiért, rákerestem a neten és kiderült, hogy a Jersey szigetén levő, Durrell állatkerbe tudok 4 főre családi jegyet venni, ráadásul úgy, hogy egy évig érvényes lesz és még az alapítványukat is támogatom vele. Így aztán kattintottam, kifizettem, a jegyek megérkeztek egy kedves levél kíséretében, és már csak el kellett jutnunk a Csatorna-szigetek egyikére, Jerseyre.

Először a tavaszi szünetre terveztük az indulást, de kiderült, hogy repülővel elég problémás az odajutás, ráadásul a szezon kellős közepe volt, ilyenkor nem jó távol lenni a cégtől.

Aztán májusban Andriska biciklizett és olyan szerencsétlenül estett, hogy mindkét csuklóját eltörte, meg kellett operálni, majd 6 hét gipsz és totális tehetetlenség következett. Aki nem élte át, el sem tudja képzelni, mennyire kiszolgáltatott az ember, ha mindkét karja be van gipszelve...szegény Andriska, aki a kamaszkor küszöbén áll, nehezen viselte, hogy vissza kellett változnia csecsemővé - etették, öltöztették, fürdették, "pelenkázták". Szerencsére a lehetőségekhez képest jól viselte, kettőnk kapcsolata az intimitás miatt is megerősödött, újra kialakult a feltétlen bizalom. A suliban csak üldögélt, írni nem tudott, úgyhogy a bizonyítványa sem lett a legfényesebb, bár a tanárok nagyon rendesek voltak, igyekeztek mindenben segíteni neki, de azért a sok kihagyás meghozta az eredményt.

Na a lényeg az, hogy így a nyár elején sem tudtunk elindulni, utána pedig mindenféle fennforgás volt, a cégben a szabadságok miatt helyettesíteni kellett, jöttek a táborok a gyerekeknek, nem tudtuk beilleszteni a programba az utazást. Végül Béci döntött: nem repülünk, beülünk az autóba és elindulunk 4-en, majd csak lesz valahogy. Innentől beindult a tervezgetés, hogy jó lenne megnézni a Loire-völgyét, Bretagne-t, és engem nagyon izgatott II. Lajos mesekastélya, amiről a múltkor láttam egy filmet - légyszi nézzük meg azt is! Hát..., jó nagy kerülő lesz, de oké - mondta Béci és így indultunk neki.

Az utazás előtti napok is izgalmasan teltek, Béci Katával (7 éves) kettesben maradt 3 napra, mert én a húgommal, Andrissal és a vele egykorú unokahúgommal, Orsival elmentünk Londonba egy kicsit világot látni. A papa-lánya napok csajos programokkal voltak tele: vásároltak csillámos matricákat, lányos zoknikat, kisvirágos nyári ruhát - Béci nagyon büszke is volt a kislányára, mert jól döntött és tudott nemet mondani, ha nem tetszett neki valami. A kiválasztott 10-15 ruhából végül csak 5-6-ot próbált fel és a végén 2 lett a befutó - amiknek viszont nagyon örült, le se akarta többé venni magáról. Fagyiztak, voltak csúszdaparkban, ugrálóvárban, strandon a Velencei-tónál, fogócskáztak kifulladásig és sütöttek együtt palacsintát is. (gyakrabban kellene elmennem itthonról).

Franciaországba augusztus 6. hétfő reggel indultunk, 10 óra körül. Első szakaszként Füssenig jutottunk, ahol egy lakást találtunk szállásnak a bookingon. Garmischparken környékén aludtunk, kb. 800 km-re otthonról.

A lakás az 5. emeleten volt, modern és tiszta, de a sok vezetés miatt nem voltam annyira boldog, hogy a csomagokat fel kell cipelni a millió lépcsőn. Aztán ennek is meglett az értelme: hurcolkodás közben egyszer csak a lábamhoz dörgölődzött egy brit rövidszőrű cica, akinek aztán nagyon megörült mindenki. A gyerekek vacsi után pihenésképpen Spongyabobot néztek wi-fin, aztán mentünk aludni.

Január 10.

Az éjszaka jól telt, bár hajnalban megint nagy durrogtatások voltak. Reggel az ablakunk alatt haladt el a fesztivál, ami hangos zenével és élénk petárdázással járt együtt. Azért mindenki nagyon élvezte. Nagy meglepetésünkre fél 8-kor kopogtak és a szobába hozták nekünk a reggelit (a múltkor is oda kaptuk volna, csak túl korán távoztunk a belizi indulás miatt): kávét, pirítóst, almát, lekvárt, banánt és gyümölcslét reggeliztünk az ágyban.

Béci a mai napra kinézte a környéken lévő programokat az útikönyvben: lehet menni "ZIP-line"-ozni (lombkoronában suhanni egy kötélpályán), illetve hajókázni. Ebben a sorrendben akartunk részt venni rajtuk. A Zip-line-hoz egy olyan meredek hegyen kellett feljutni (a program része volt), hogy a dzsip szinte függőlegesen haladt az emelkedőn - ez nekem elég is volt a kalandokból, így a többiek elmentek fára mászni, mi pedig Katával és Andriskával itt ücsörgünk a hegytetőn és izgulunk (izgulok) a lejutás miatt. Halljuk, ahogy sikongatnak :)

Kata várakozás közben rajzolgatott:

Végül persze nagy élmény volt mindenkinek a siklás is, volt, aki hason fekve, fejjel előre vállalta a lejutást. A visszaút sem volt olyan rémisztő, mint gondoltam, és amikor leértünk az "alaptáborba", egy csomó kiakasztott függőágy várt minket, ahol jó sok fotó készült rólunk.

A városba való visszajutáshoz hívtunk taxit és szerencsére útközben találtunk egy bankomatot, ahol tudtam pénzt felvenni, így adtunk borravalót a sofőrünknek, a srácoknak, akik felvittek minket a hegyre, valamint a függőágyas fiúnak, akitől tegnap Béci vásárolt a reptérnél, de nem jól fizetett - miattam.

A legfontosabb dolgunk ezután az volt, hogy 4 órakor helyet kell foglalnuk a holnapi gépre, így kellett keresnünk egy olyan éttermet, ahol van wi-fi.  Találtunk is egyet, viszont büdös volt a hús a hamburgerben és a többi kaja sem volt finom, meg még időnk is volt bőven, ezért tanakodni kezdtünk, mit csináljunk most. Az étteremmel szembeni tavon egy kis csónak várakozott, Béci odaszaladt hozzá és rövid alkudozás után megállapodott a benne ülő öreg bácsikával, hogy 200-ért körbevisz bennünket a tavon úgy, hogy 6-ra visszaérünk ide.

Ez az út csodálatos volt. A bácsi elég jól beszélt angolul - mint elmondta, a turistáktól tanulta, mert bár szerette volna, nem tudta kifizetni a nyelviskolát. Indulás után először megálltunk a túlsó parton benzinért, aztán irány a vadrezervátum! Béci azt olvasta korábban az útikönyvben, hogy a rezervátumba akár be is lehet költözni 1-1 hétre, 1500 quetzal-ért, ebben benne van a kaja és az állatokat kell gondozni az itt töltött idő alatt - összekötve spanyol nyelvtanulással. Hát Andriska olyan lelkes lett, hogy akár már holnap beköltözne! A rezervátum tulajdonképpen egy mini állatkert volt, ahova a csempészett, vadon befogott vagy sérült állatokat befogadták és közülük akit lehetett, idővel visszaadtak a természetnek. A most látott, ketrecekben tartott állatok azok voltak, amiket már nem lehetett visszavadítani.

Láttunk 1 pumát, 1 jaguárt, 2 ocelotot, majmokat és rengeteg papagájt, amik baromi hangosak voltak. Kellett valami minimális pénzt fizetni a vezetőnek, aki a rezervátumban lakott és körbevezetett minket.

Mire visszaértünk a csónakhoz, a víz teljesen kisimult, olyan lett, mint a tükör. A bácsika megmutatott a csónakból két települést, az egyik csak egy pici falu volt, 20 házzal - ők csak kenuval tudják elérni Florest. A másik egy kb. 1000 lakosú helység volt, ahol nagyon békések az emberek, még rendőrségük sincs. Itt hamarosan kikötöttünk, mert a bácsi szerint meg kell néznünk a kilátást a hegy tetejéről.

A tó neve Lago de Petán, a település Santa Barbara és nekünk fel kellett másznunk a miradorba (kilátó). A mirador maga egy még nem kibontott, maja piramis volt, mert itt korábban egy maja királyság működött (Tayazar), 22 piramissal, amit egyelőre beborít az őserdő.

Számomra ez volt az utazásunk csúcspontja. Guatemala olyan pompás, parádés búcsút vett tőlünk, amiről álmodni sem mertünk: megkaptuk emlékül a tökéletes naplementét. Még most is, ahogy ezeket a sorokat írom, könnybe lábad a szemem az emlékétől.

A levegő mozdulatlan volt, a madarak is elcsendesedtek, lélegzet visszafojtva figyeltük, ahogy a Nap lebukik a látóhatáron. Igazán csodás megkoronázása volt ennek a fantasztikus 2 hétnek!

A visszaúton is még a naplemente hatása alatt álltunk, ezért csendben ültünk a csónakban és a végén 200 helyett 300-at adtunk a bácsinak, aki ettől a nagylelkűségtől majdnem elsírta magát. (ettől meg mi sírtuk el magunkat majdnem). 5 gyereke van, a legkisebb 12, a legnagyobb 20 éves, ő maga legalább 60-nak nézett ki.

A parton Flores fogadott minket teljes esti díszben.

Próbáltunk helyet folgalni a nagy gépre, de nem engedte a rendszer, így feladtuk és elindultunk sétálgatni még a városban. Mi Bécivel felmentünk a katedrálishoz, ahol épp misét mondtak, nagyon szép volt ez is.

Utána a fesztiválon vettünk sült krumplit rántott csirkével, azzal mentünk vissza a többiekhez.

A szállodában átpakoltuk a táskákat, felvettük a hosszú nadrágokat, pulcsikat, és vártuk a taxit, hogy kivigyen minket a reptérre. Ott aztán nagyon gyorsan átjutottunk az ellenőrzésen és a gép is idő előtt felszállt, így Guatemala Citybe jó fél órával hamarabb érkeztünk a megadottnál. Itt sem volt probléma a csomagokkal, 2 perc alatt végeztünk, aztán a reptéri taxival eljutottunk a jól bevált Howard Inn Johnsonba, ahol a kedves gépfegyveres őrök és a múltkor megismert recepciósunk nagy mosollyal fogadtak minket. Szuperek a szobák, kaptunk egy csomó vizet, plusz takarókat, van melegvíz és tudunk zuhanyozni és van vagy 5 óránk, hogy kialaudjuk magunkat, mert reggel 5.20.ra jön értünk a taxi, hogy elinduljunk Houstonon keresztül Budapestre - haza.

Itt a vége...

Január 9. kedd

Reggel fél 7-kor keltünk, én még hajat mostam, aztán összepakoltunk némi hisztivel, mert Béci az értékes időnket tök felesleges zoknimosással töltötte. Ez nálam teljesen kiverte a biztosítékot, ráadásul rám telepedett az utazási stressz és ilyenkor már elég elviselhetetlen vagyok.

9-kor leadtuk az autót - nem volt semmi probléma. Szerencsére kipakolni sem kellett belőle, mert azzal vittek át bennünket a buszpályaudvarra. A buszunk 10-kor indult, várni kellett, de ez nem is volt baj, mert volt wi-fi!

Egy kisbusszal mentünk, ami kezdetben abszolút kényelmesnek és levegősnek tűnt - egészen addig, míg a következő megállóban még 10-en fel nem szálltak, végül a két üléssor közötti "mini" ülést is ki kellett nyitni valakinek, amin azért elég kényelmetlen lehetett órákon keresztül utazni.

Az út maga kellemes volt és valahogy gyorsabban is telt, mint idefelé. Most nem kellett az összes csomagot levenni és azokkal együtt átgyalogolni a határon, ami nagy könnyebbség lett volna abban az esetben, ha az útlevelünk véletlenül nem maradt volna a nagy táskában, amit gondosan felkötöztek a busz tetejére. Így viszont miattunk fel kellett másznia a tetőre a sofőrnek és megbontani a csomagokat odafent. Azért természetesen zokszó nélkül megtette.

Újra Guatemalában. A reptér mellett Béci szuper függőágyakat látott még a múltkor és némi veszekedés árán sikerült is vennie egyet. (Velem kellett veszekednie, mert én szokás szerint stresszeltem a gondolattól, hogy szó nélkül lelép a csoporttól és várni kell majd rá. Rajtam kívül természetesen mindenki tök nyugodt volt).

A reptéren átszállítottak bennünket egy taxiba, amivel eljutottunk a múltkor már kipróbált jó kis Posada de la Junglasba, ahol várt minket a kedves recepciós. Lepakoltunk és sétára indultunk a boltok között. Vettünk ajándék pólókat és finomat vacsiztunk egy jó árfekvésű étteremben. Mi Katával és Bécivel visszajöttünk a hotelba, a többiek még vásárolgatnak. Kata már alszik is.

8-kor Vikiék átjöttek és nagyon jókedvűek voltak. Poénkodtak az állapotokról, ők jól aludtak,nagyon élvezték a Central Hotel kényelmét, zuhanyoztak is és semmi problémájuk nem volt a hellyel. Jajistenem, öregszünk!

Daniel is előkerült és kedvesen mondta, hogy van egy jó étterem itt a szálloda mellett, gyerünk, menjünk reggelizni!

Lecibáltuk a csomagokat a szűk lépcsőkön és kilépve a kapun csodás napsütés fogadott. Az emberek mosolyogtak, mindenki barátságos volt, hangosan ránk köszöntek az idegenek. A reggeli finom és laktató volt, volt kávé és az étterem is mintha egy Rejtő regény díszlete lett volna.

Kb. 10-kor szálltunk be a kikötőben a csónakba, ami már a legelején is nagyon kényelmetlen volt. Úgy festett, mint egy klasszikus balatoni halászcsónak, egy nagy motorral megspékelve, keskeny és szűk padokon kellett ülni és nem volt mindegy, hogy ki hova kerül - a súlyelosztás miatt. Lassan kipöfögtünk a kikötőből, nyakunkban a mentőmellények, a pelikánok köszöntek nekünk, aztán rákapcsolt a motor és a csónak orra égnek meredt, kapaszkodni kellett erősen.

A tenger sima volt és türkizkék és az első sziget, ahol megálltunk, megfelelt a várakozásainknak: maga volt a karibi álom.

Körbesétáltunk, csodáltuk a látványt, élveztük a napsütést és mindannyian elmentünk WC-re. Gyönyörködtünk a zátonyon megtörő hullámok látványában, aztán kaptunk békatalpakat és szemüvegeket a búvárkodáshoz.

Kicsit inamba szállt a bátorságom, amikor megtudtam, hogy a búvárkodás tervezett helyszíne a zátonyon túl van - hogy hogy fogunk oda átjutni, elképzelni sem akartam. Szerencsére (szerencsétlenségünkre?) kiderült, hogy valóban nem kedvez nekünk az időjárás, ezért nem tudunk oda eljutni, ahova Béci szeretett volna és ahol egy tengerbe zuhanó függőleges sziklafal mellett lehet búvárkodni. Ehelyett vezetőnk kivitt bennünket a Tobacco Caye-hez, a hullámtörő mögötti "szélcsendes" korallzátonyhoz.

Elsőre mindenki állati lelkes volt, felvettük a békatalpakat, szemüvegeket, pipákat, Andriska is beöltözött, de az első csobbanás után pánik tört rá és sírva visszamászott a csónakba. Kata egy kis ideig Béci hátán lovagolt, de aztán neki is elege lett, így én "feláldoztam" magam és ott. maradtam velük és Daniellel a csónakban.

A többiek biztos élvezték a vízalatti látványt, de mellettünk egyre nagyobbak lettek a hullámok, ezért elkezdtem izgulni. Lassan mindenki visszajött, kiderült, hogy nagyon erős az áramlat és nehéz együtt maradniuk, plusz olyan sekély és hullámos a tenger, hogy a fenéken élő korallok Andrist is, Tomit is megsebezték egy kicsit, mindkettejük lába vérzett, mikor visszamásztak a csónakba. Ennek ellenére tettek még egy próbát, de hamar feladták, mert az időjárás kezdett tényleg kriminálissá válni.

Mikor mindenki újra biztonságban volt, elindultunk a tengeri tehenek felé, miután az előbbi szigeten visszaadtuk a búvárfelszerelést.

A távolban beborult az ég és látszott, hogy vihar van a tengeren.

A következő megálló egy brakkvizes lagúna volt, amit mangrove erdő ölelt körül.

A vezetőnkön látszott, hogy nagyon bántja a rosszul sikerült búvárkodás, és hogy most aztán belead apait-anyait, hogy legalább manatit lássunk végre. Láttunk is, méghozzá szinte testközelből! Nagyon vicces volt, ahogy Andrisék búvárszemüvegben kihajoltak a csónakból és bedugták a fejüket a vízbe, sőt Peti még víz alatti videót is készített egy szépen fejlett tengeri tehénről, Andris pedig próba-szerencse fejest ugrott egy manati fölé, hátha meg tudja simogatni. Ekkor már megint mindenki nagyon lelkes volt és az élmény csak fokozódott, amikor a mangrove mocsár mellett lehorgonyoztunk ebédelni. A menü friss ananászléből, natúr és csípős nachosból, salsa szószból, banánból és görödinnyéből állt.

Ebéd után egy kis sziget mellett haladtunk el, melyet teljesen birtokba vettek a madarak: a rajta álló néhány fa roskadozott a leszálló óriási kormoránok, sirályok, egyéb tengeri ragadozómadarak súlyától. Azért laktak a fán, mert olyan nagy a szárnyuk fesztávolsága, hogy a földre nem tudnának leszállni. A piros torkúak voltak a hímek, a fehér torkúak a nőstények és egészen közel engedtek magukhoz.

Utunk utolsó állomása egy magánsziget körülhajózása volt, ami régen egy nagy sziget volt, de egy hurrikán pusztítása után kétfelé vált. Itt Béci megkérte Carlost, hogy hadd szálljunk ki pár percre egy rövid séta erejéig, és ő el is intézte ezt nekünk. A sziget nagyon szép volt, előtte a kikötőben pelikánok vadásztak lelkesen a kis halakra. Meg akartuk hívni vezetőinket egy-egy italra a helyi bárban, de ők nagyon kedvesen elutasították az ajánlatunkat, így mi sem fogyasztottunk semmit, ellenben a WC-t itt is lelkesen használtunk.

A visszaút eseménytelen volt, csak már mindenkinek nagyon fájt a feneke.

Visszaérve Dangrigába kifizettük a túrát, adtunk borravalót és elköszöntünk Danieltől és Carlostól. Még sétálgattunk egy kicsit a piacon, Andris pólókat próbált, de végül csak 8 db Snickersnek kinéző fagyit vettünk, amiről aztán kiderült hogy inkább fagyinak kinéző, fagyasztott csoki. Azért elfogyott mindegyik.

A mai szállásunk már Belize Cityben várt minket, az út odáig elég hosszú volt, Béci  el is fáradt, mire odaértünk. Egy nagyon kedves házaspárnál lakunk, kaptunk vacsorát és a többiek kiélhették állatszeretüket a kutyákon-macskákon. A 4 kutya mindegyikét befogadták, a cicának pedig külön asztala volt az étkezőben, amin egy kis kosár volt az alvóhelye és ott kapott enni is - nagyon cuki volt. Ez az utolsó éjszakánk Belize-ben.

Január 7.

Még este megnéztük az időjárás előrejelzésben, hogy ma nem lesz jó idő, ezért nem siettük el a felkelést. Éjjel most nem fáztunk annyira és egész jól aludtunk. Kb. reggel 9-re tértünk magunkhoz és egyből az e-maileket néztük, jött-e válasz Danieltől a szúnyogcsípésekkel kapcsolatban. Hála Istennek igen, és minden rendben van, ez a szúnyog nem az a szúnyog!

Ekként megnyugodva kezdtünk el készülődni és a reggeli után kb. 11 óra lett, mire kicsekkoltunk. Bepakoltuk a cuccokat a kocsiba és elindultunk. Hosszú út állt előttünk, először maja romokat akartunk nézni, aztán pedig még el kellett jutnunk Dangigába, mert elfogadtuk tegnapi vezetőnk, Daniel ajánlatát a holnapi búvárkodós túrára. Amikor még volt wifink, próbáltunk szállást foglalni, de az egyetlen lehetőség egy közös szállás lett volna, nyolcunknak 25e Ft-ért, ami ugyan 9.5-ös értékelést kapott a bookingon, de nem volt hozzá saját fürdőszoba. Egyszer már volt hasonló élményben részünk Dél-Afrikában.. ami ugyan nem volt rossz,... de jó sem. Mindenesetre emlékezetes volt, ezért úgy döntöttünk, ha Daniel foglal nekünk hotelt, akkor azt is elfogadjuk. Így estére szállásunk már volt, csak el kellett jutni oda.

Andris vezetett, Béci az útikönyvet olvasta. Kb. másfél órányi utazásra volt az első romterület (Nim li punit), ahol amikor kiszálltunk, egyből eleredt az eső. Ennek ellenére gyönyörűséges volt a mélyzöld fűben a régi kövek látványa. A romterület csodálatosan rendben tartott, igazán igényes helyként bújik meg a hatalmas őserdei fák között.

Rajtunk kívül nem nagyon volt más, így egészen a magunkénak érezhettük a helyet.

Az utazás legszebb része azonban csak ezután következett: a második romterülethez igyekezve lehajtottunk a főútról és 6 mérföldön át haladtunk a totál autentikus belize-i tájon keresztül. Menet közben láttunk pálmalevéllel fedett kunyhókat, állatokat, bepillantást nyerhettünk néhány másodperc erejéig a bennszülött lakosság mindennapjaiba. Patakban mosó asszonyok, kerti tűzhelyen ételt készítő családok mellett hajtottunk el, nagyon érdekes volt.

Körölöttünk tombolt az érintetlen természet, simán el tudtuk képzelni, hogy ha itt elvesznénk, soha nem találnának ránk. (De miért is vesznénk el??!)

Az utazás végén pedig ismét egy pedánsan rendben tartott, angolos-írországi hangulatot árasztó, a fák tövében gubbasztó koboldokat idéző romterületen találtuk magunkat. Egyik véglet a másik után...Most mintha egy középkori film forgatási helyszínébe csöppentünk volna bele.

A gyerekek is nagyon élvezték, felmásztak a falakra, Katáék kergetőztek a nagy füves részeken, csak sajnos már megint hulla éhesek voltunk, és korgó gyomorral nem olyan könnyű ennyi különleges látványt befogadni.

Így aztán újra autóba ültünk és elindultunk visszafelé. Belize sajnos nem a lépten-nyomon felbukkanó éttermeiről/boltjairól híres, így jó sokat kellett vezetni, mire megpillantottunk egy, a sötétben kivilágított házat, ami étteremnek nézett ki. Elhajtottunk mellette, de gyorsan visszafordultunk és már ott is álltunk egy útmenti kifőzde előtt, ami első pillantásra nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, de mi már nem ültünk fel a látszatnak. Hamarosan ki is derült, hogy itt is irtó kedves mindenki, a tulaj kínai és ezért a szokásos panírozott dolgokon kívül lehet enni thai jellegű zöldséges-rizses egytálételt, sőt leveseket is, ami igazi felüdülés volt az utóbbi napok étkezései után.

Csak hát sokan vagyunk, sokfélét rendeltünk, az idő meg csak telt. Végül 8 körül hívtuk fel Danielt, hogy itt és itt vagyunk, hogyan tovább? Kiderült, hogy ott vár bennünket a Jaguár Park mellett, ettől aztán tök nagy lelkifurdalásunk lett, mert legalább 1 óra, mire odaérünk. Semmi gond, mondta, megvár. Így hát 9 körül felvettük őt a Jaguár Park mellett az út szélén, és innen még el kellett jutnunk Dangigába, ahol aludni fogunk.

Dangiga nem a legszebb város, ahol valaha jártunk, sőt. A szálloda utcája elég ijesztőnek tűnt, a szálloda belülről pedig még ijesztőbbnek. A neve Central Hotel, aki olvasott Rejtőt, az tudja!

A recepción ülő öregember csak spanyolul tudott, de nagy mosollyal az arcán kapta ki Béci kezéből a 100 dollárt a szobákért és adott vissza valamennyit. Elsőre nem is találtuk meg a szobákat, de aztán kiderült, hogy mi a földszinten, a többiek az emeleten alszanak majd. Kisebb sokként ért a folyosó végén látható "BANO" (fürdő) felirat, de aztán megkönnyebbültem, amikor benyitva a szobánkba láttam, hogy van saját fürdőszobánk.

A többiek állati lelkesen videózták és fotózták a szobájukat - tényleg nagyon ritkán van lehetőségünk ennyire lepukkant helyen lakni. Kiderült, hogy kaptunk extra matracot is, aminek akkor lett igazán jelentősége, amikor fintorogva kipróbáltam a franciaágyat - olyan érzés volt, mint amikor kést forgatnak a gerincemben. A rugós matrac rugói kb. 100 éve adták fel a küzdelmet, a fenekem a matrac mélyére süllyedt, a fejem és a lábam égnek állt. Béci szegény mindent megpróbált, hogy kényelmesebbé tegye a helyet, Andris és Kata pedig olyan fáradtak voltak, hogy azonmód elaludtak az egyik egyszemélyes ágyon. A fürdőszoba állapotát látva inkább kihagytuk a fürdést, csak a fogunkat mostuk meg. Béci először az extra matracot tette a franciaágy dupla matracára, de így is baromi kényelmetlen volt, utána levettük a dupla matracot az ágykeretről, amiről kiderült, hogy tulajdonképpen 4, csempével felrakott betonfal, közepén egy nagy lyukkal, amire girbe-gurba deszkákat helyeztek ágyrács gyanánt. Erre visszatettük a plusz matracot, végül azon aludt ő, én pedig Katával az egyik egyszemélyes ágyon úgy, hogy magunk alá terítettük a strandra hozott lepedő felét, a másik felébe meg próbáltunk betakarózni. Ez így elég kevés volt, Kata rugdalózott álmában és én nem sokat aludtam, mert szinte éreztem, ahogy az élősködők ellepnek bennünket. Amikor pedig nagy nehezen elbóbiskoltam végre, akkor meg Béci kérdezte aggódva: Cicka, hogy bírod? Aztán a fáradtságtól már rémképeket kezdtem látni arról is, hogy ez az egész biztos csak átverés, lehet, hogy kirabolnak bennünket, és hát ha túl is éljük az éjszakát, ugyan milyen hajója lesz ezeknek holnap, akik egy szervezett utazás keretében itt altatnak minket?

Ráadásul amikor végre elájultam a kimerültségtől, fél 8 körül arra ébredtem, hogy szakad az eső! Na tessék!

Január 6. szombat

Hát az a helyzet, hogy bár tényleg klassz a szállásunk, a szellős, pajtaszerű kialakítás miatt éjjel olyan hideg volt, hogy majd megfagytunk. Az összes törölközőt magunkra terítettük és még pulcsikat is felvettünk, mégsem volt valami komfortos a helyzet - ráadásul többször fel kellett kelni és hideg padlón átcaplatni a szoba túlsó végébe, hogy a gyerekeket is betakargassuk. Nem voltunk valami kipihentek.

Béci reggel fél 7-re húzta az ébresztőt és átment a nagyokhoz kelteni őket. Mikor visszajött, mondta, hogy ők is nagyon fáztak, de nekik nem volt annyi eszük, hogy a törölközőket használják plusz takarónak.

Megettük a tegnapi maradék sütiket és kakaókat, majd kocsiba ültünk és Andris vezetésével kb. háromnegyed óra alatt eljutottunk a Jaguár Nemzeti Park bejáratáig. Itt egy néni fogadott bennünket és miután Béci kis tájékozódás után megtudta, hogy túravezetőt lehet fogadni, egyből meg is tette. Daniel hamarosan megérkezett és elmondta, hogy több lehetőség is van, van kisebb és nagyobb vízesés, lehet a folyón gumikarikában (tube on the river) "hajókázni", lehet gyalogolni rövidebbet-hosszabbat... válasszunk.

Mivel mindenki éhes maradt a nem túl laktató reggeli után és a vezetőnk szerint fontos, hogy együnk, mielőtt elindulunk, a többiek elmentek bevásárlótúrára, addig én átöltöztem a helyi fürdőszobában fürdőruhába. Azért még most is elég hideg volt, de melegedett az idő.

A kaja 6 burrito volt, ami nagyon jól jött, mert mindenki megéhezett a gondolatra, hogy most majd elnyel bennünket az őserdő.

Daniel beült hozzánk és elindultunk egy 6 km hosszú, nyílegyenes földúton az őserdő szívébe. Menet közben egyszer megálltunk, mert a fejünk felett hatalmas felfordulás támadt: bőgőmajmok ugráltak egyik fáról a másikra és közben nevüknek megfelelően hangosan bőgtek, ami azért elég különleges volt.

Egy parkolóban álltunk meg, ahol megettük a burritókat, és Andriska behisztisedett, mert neki nem jutott egy egész, csak egy fél adag. Mivel az út elején a vezető figyelmeztetett bennünket, hogy használjunk szúnyogriasztót, most jó alaposan befújtuk magunkat tetőtől talpig, amivel megint csak sok idő eltelt, de ennek jó oka volt. Indulás előtt, még itthon, mikor a taxival mentünk a reptérre, Béci húga felhívott bennünket, hogy most látott egy filmet a Spektrumon Belize-ről, és ígérjük meg, hogy nem megyünk a Jaguár Nemzeti Parkba, mert itt él egy olyan szúnyogfajta, ami a petéit a csípés során a bőr alá rakja, a lárva ott kel ki és egy nagy lyukon keresztül rágja ki magát kifejlődés után. Nos, igaza volt, valóban itt él ez a szúnyog és Daniel hangsúlyozta is, mennyire fontos a védekezés. Ennek ellenére ő csak a lábszárát fújta be és mikor kérdeztük, hogy nem aggódik-e a többi testrésze miatt, csak legyintett és mutatta a korábbi, lárvarágta lyukakat a bőrén. Juj! Andriskával veszekedni kellett egy sort, mert a hiszti miatt a fújkálást sem engedte, de végül mi győztünk.

A parkolóban mindenkinek fel kellett venni egy mentőmellényt és kaptunk egy-egy gumikarikát, amit ha a fejünkre tettünk, könnyebb volt cipelni. Így megpakolva gyalogoltunk az őserdei ösvényen vagy 20 percet. Egyszer-kétszer megálltunk, mert Bécit továbbra is csípték a szúnyogok és szúnyogriasztóztunk kicsit.

Egy keskeny, sekély és néhol elég gyorsfolyású folyóhoz érkeztünk, ahol bele kellett ülni a karikákba. Béci vette Katát az ölébe, mi többiek a hátizsákokat próbáltuk szárazon tartani. A telefonokat, fényképezőket nem hoztuk magunkkal, csak Viki telefonja volt elöl, ő készített fényképeket - illetve az ő telefonjával néha Peti, amiért nagyon izgultunk, mert Peti vicces fiú és elég ügyetlenke.

A gyors folyás miatt össze kellett kapaszkodnunk, így egy 8 úszógumiból álló kontingenst képeztünk, amit a vezető hátulról próbált irányban tartani. Általában sikerült is neki, bár szegény többször volt a vízben, mint szárazon. Szerencsére a víz nem volt túl hideg, a kb. 45 perces üldögélés nem viselt meg senkit. Nagyon szép élmény volt így a folyón lefelé csordogálni, közben a fejünk felett a tiszta kék eget, az érintetlen őserdei lombkoronát bámulni, figyelni a madarakat és néha megpillantani egy-egy majmot. Szerencsére a lombok között átszűrődő fényben nem kellett a leégéstől sem tartani. Mindenkinek nagyon tetszettek a kisebb zúgók és a nagy kanyarok, amikbe összekapaszkodva, nagyokat nevetve simultunk bele.

Egy kis ösvény mellett volt a végállomás, kikecmeregtünk a gumikból és a vizes fürdőruhában elindultunk befelé az erdőbe. A gumikat és a mentőmellényeket otthagytuk az út mellett egy kupacban. A gyaloglás már nem volt annyira kellemes, mert a fák árnyékában elég hideg volt, de az út felfelé vezetett, így nem fáztunk annyira. Velünk szemben más turisták is jöttek, ami megnyugtató volt, már csak a szúnyogok miatt is. A szúnyogriasztó kezdett elfogyni, pedig még szükség volt rá, hiszen bent jártunk az őserdő mélyén.

Mielőtt megérkeztünk a vízeséshez, még egy kis ijedtség ért bennünket: Kata egyszer csak óriásit sikított és térdig merült az út melletti pépes sárba. A szandálja is bent ragadt, Bécinek úgy kellett tapogatva kihalásznia a trutyiból. Szerencsére az ijetdtség nagyobb volt mint a baj, Katát és a szandálját lemosogattuk és mentünk tovább.

A vízesés egy emelkedő tetején tárult a szemünk elé. Az odavezető földutat kiálló gyökerek, görgetegkövek tették izgalmassá, mellettünk tobzódott az őserdei aljnövényzet. Daniel felhívta a figyelmünket egy nagylevelű páfrányfélére, ami WC papírként is használható, ha szükséges. Állatokkal nem találkoztunk, talán túl hangosak voltunk, vagy nem megfelelő napszakban próbálkoztunk megtalálni őket. A vízesésnél rajtunk kívül egy Ohio-ból érkezett pár volt, épp vetkőztek, hogy megmártózzanak a vízesés alatti kis tóban. Andris csatlakozott hozzájuk és halált megvető bátorsággal nem csak térdig, hanem nyakig elmerült a jéghideg vízben. A vezetőnk rá is szólt, hogy jöjjön ki gyorsan, mert vele már előfordult, hogy görcsöt kapott a hidegtől. Bár Andrisnak jól esett a fürdés, mi nem kaptunk kedvet hozzá.

A túra végén a parkolóba jutottunk, ahol kifizettük a vezetést és borravalót adtunk Danielnek. Megkérdeztük, hogy tud-e nekünk segíteni egy olyan program megszervezésében, amiben atollnézegetés, búvárkodás is van, és ő felírta az e-mail címünket és telefonszámunkat, hogy majd este jelentkezik a fejleményekkel.

Ekkor már nagyon éhesek voltunk, így megálltunk az első útszéli kis talponállóban, hogy együnk valamit. Nagyon érdekesnek találtuk, hogy Belize-ben a legtöbb boltnak, de a benzinkútnak, autószerelőnek, zöldségesnek a cégtáblája alatt ott van kifüggesztve a tízparancsolat. Milyen szép gondolat, nem? Ránk is ránkférne nem egy helyen, leginkább a parlamentben. Honatyáink rá-rá pillanthatnának néha a miheztartás végett.

A tízparancsolat mellett egy helyi cica is nagy sikert aratott a család körében, Béci leült mellé a földre, úgy simogatta, ő pedig dorombolt ezerrel.

https://youtu.be/dHvlTUnQKP0

- itt meg is nézhetitek, hogyan kell narancsot pucolni professzionálisan.

Miközben a rendelt fogások elkészültére vártunk, figyeltük a helyiek mindennapi életét. Mellettünk egy kisfiú narancsot árult és lehetett tőle venni frissen facsart narancslét, illetve meg lehetett kérni, hogy a vastag héjú gyümölcsöt hámozza meg nekünk egy jópofa szerszámmal. Az úton közben mindenféle járművek haladtak megpakolva, egy 6 éves forma kisfiú érkezett felnőttbiciklin ülve, egyszer pedig megállt a helyi busz, a sofőr kiszállt és gyorsan vett magának egy burritót elvitelre. Az utasok közben türelmesen vártak.

Placenciába visszaérve egyenesen a kikötőbe hajtottunk (fél 4-kor), ahol a tegnap előzetesen leszervezett tengeritehén-nézegetés várt ránk. Megtaláltuk a bácsikánkat, akivel Béci megállapodott, és miután megbeszélték a részleteket, mondta, hogy várjunk egy keveset a hajónkra.

Telt az idő, tébláboltunk a kikötőben, végignéztük (újra) a kisbolt választékát, vettünk vizeket, de a hajó csak nem akart jönni. Végül kb. fél 5 lett, mire jelezték, hogy befutott, és kiderült, hogy egy kis motorcsónak csupán és egy kövér, véreres szemű és piros pólót viselő afroamerikai a kapitánya. Mikor nagy lelkesen kérdeztük tőle, hogy fogunk-e látni manatit, nagy búsan rázta a fejét, hogy késő van már ahhoz. Kicsit elszontyolódva ültünk a csónakba és kb. 20 perc száguldás után érkeztünk a lagúnába. itt aztán nagyon kellett figyelni, mert a manati csak az orrát dugja ki kb. 5 percenként, és nekünk azt kell észrevenni. A fényviszonyok nem voltak már tökéletesek, alattunk a víz napsütötte türkiz helyett naplementei acélszürke volt. Azért szerencsénk volt, többször is megpillantottuk az orrocskákat és amikor a közelükbe jutottunk, láttuk a tengeritehén fehér hátát a vízfelszín alatt.

A naplemente viszont most is gyönyörű volt, már ezért is megérte eljönni erre az útra.

Hazafelé a városban még megálltunk kakaókat, kávékat és fahéjas csigákat vásárolni, aztán megérkeztünk a szuper kis hideg szállásunkra. Itt fürdés következett volna, amikor Andriska a zuhanyzóban megpillantott egy féltenyérnyi nagyságú skorpiót a falon, amit aztán Béci halált megvető bátorsággal dobozba zárt és a korláton keresztül ledobta a lenti homokba. Figyeltük, ahogy komótosan elindul a bozótos felé és hamarosan eltűnt az aljnövényzetben.

Megnyugodva tértünk vissza a szobába, amikor újabb rémületes látvány tárult a szemünk elé: a fiúk lábán furcsa, piros udvarú vércseppnek tűnő szúnyogcsípések voltak. Azonnal aggódva kerestünk rá a neten a jelenségre és persze rögtön a legborzalmasabb képekkel szembesültünk. Végül Bécinek eszébe jutott, hogy küldjük el a csípésekről készült képet Daniel e-mail címére, ha valaki, hát ő meg fogja tudni mondani, kell-e aggódni vagy sem.

Január 5.

Nagyon jól aludtunk, Béci ébredés után elment és leadta a koszos ruhákat a mosodába. Nagyon kedves volt, be is vásárolt nekünk piskótákat, kakaókat, kávét nekem és átalakítókat a konnektorokhoz, hogy tudjuk a telefonokat tölteni. Reggeli után összepakoltunk és elindultunk az új szállásunk felé.

Mivel a GPS továbbra sem állt a helyzet magaslatán, meg kellett kérdeznünk, merre haladjunk, és amilyen mázlink volt, pont egy autókereskedésbe szaladtunk be érdeklődni, ahol kiderült, hogy 100 méterre vagyunk már csak a céltól. A "hotel" messziről nem tűnt biztatónak, a tulajnéni, egy öreg anyóka, viseltes ruhában várt minket, a segítője rasztahajú, lepukkant koszos pasinak tűnt, de a szobák hatalmasak, tiszták és csendesek voltak. Az ágyak felett szúnyoghálós baldachin, kézműves ágytakarók és szőnyegek, normális, tiszta fürdőszoba és szép kilátás fogadott. A szobák egy pajtaszerű, lábakon álló nagy épület emeletén vannak, légkondi nincs, de a víz itt is iható. A néniről kiderült, hogy kedves és szolgálatkész, kaptunk tőle törölközőket a partra, miután kitöltöttük a kötelező papírokat. Jó érzés, hogy két napig egy helyen leszünk, azonnal birtokba is vettük a szobákat.

Miután lepakoltunk, kíváncsiak voltunk, hova keveredtünk, így lementünk a partra egy elhagyatott kis úton. A mellettünk lévő ház kertjében vadul tombolt egy pitbull, elég ijesztő volt, de maga a tengerpart azért elnyerte volna a tetszésünket, ha nem fújt volna annyira a szél.

Azért maradtunk egy fél órát, aztán felkerekedtünk és kocsival visszamentünk a városba, ahol beültünk egy kis helyi étterembe, Omarhoz. Viki szegény nagyon betegnek érezte magát, állandóan papírzsepit vadásztak Andrissal.

Kata rajzolgatott, amíg megjött az ebéd.

Miután jóllaktunk, sétálni indultunk a városban és megállapítottuk, hogy Placencia nagyon tetszik nekünk. A főúttal párhuzamosan futott egy belső út, ahol a színes kis házak között árusok pakolták ki a portékájukat. Vikiék találtak egy helyi péket, aki nagyon finom kókuszos sütiket és fahéjas csigákat sütött frissen, így jól bevásároltak.

Az út a kikötőbe vezetett, megcsodáltuk a színes, karibi világot: élénk zöld, sárga, piros, rózsaszín házacskák, türkizkék tenger, pálmafák, hófehér homok, pelikánok... Béci nagyon szeretett volna már tengeri tehenet látni, és meg is kérdezett egy helyi kis mini utazási irodát - búvárközpontot, hogy mennyiért vinnének el minket egy tengeritehén-néző körre. Összejöhetett volna a program, ha mind együtt vagyunk, de a gyerekek leszakadtak tőlünk az árusok láttán, és bár hívtuk őket és jöttek is futva, este negyed 6-kor már nem volt értelme elindulni. Viszont megbeszéltük, hogy holnap visszajövünk.

Ekkor a fiúk delfineket vettek észre a kikötő vizében, amitől mindannyian állati izgatottak lettünk. Szerencsénk volt, mert többször is megpillantottuk a delfinek hátát ki-ki bukkanni a tengerből, igyekeztünk fényképeket is készíteni.

A naplemente csodás volt, a csönd, a tenger látványa, a szivárványszínű égbolt, az aranyhíd látványa mélyen megérintett bennünket.

Elcsendesedve indultunk vissza az autóhoz, és menet közben Béci még vett nekem egy szív alakú, faragott fatálat - némi alkudozás után.

A szokásos kakaós, kekszes, fahéjas csigás vacsink után annyira fáradtak voltunk már, hogy hamar kidőltünk és 8-kor már mindenki aludt.

2018. január 4.

Jól aludtunk, bár Viki fázott éjjel - rajta szegényen most tört ki a megfázás.

Kata nagyon lelkes lett, mikor meglátta a medencét a reggeli napsütésben, be is öltözött azon nyomban fürdőruhába, úszószemüvegbe, karúszóba, de végül csak a lábát lógatta a vízbe, mert elég hideg volt.

Béci elment Tomival körülnézni a környéken, hogy hol érdemes reggelizni, milyen a tengerpart, egyáltalán: hol lakunk? Úgy jöttek vissza, hogy találtak éttermet, ami drága lesz, de ma megadjuk a módját - így mindannyian felkerekedtünk.

Tényleg drága volt (már annyit spóroltunk, hogy most az egyszer belefért), állati komoly rántottákat kaptunk, volt svédasztal és igazi kávé és még Kata is evett rendesen. A környezet gyönyörű volt, végre átéltük a "Karib-tenger élményt", bár nem volt túl meleg,  és nagyon fújt a szél.

Mi aztán Katával ketten visszaindultunk a szállásunkra csomagolni - mert a Guesthoustól kapott korábbi e-mailben az állt, hogy 11-ig kell kicsekkolni és már késő volt. A többiek még ott maradtak, gondoltam, biztos jönnek utánunk pár perc múlva.

A visszafelé úton találkoztunk egy túlságosan lelkes, nagy, fehér kutyával, akinek a nyakörvén lánc lógott - meglépett valahonnan. Nagyon megörült nekünk és ezt azzal fejezte ki, hogy elkezdett rám felugrálni. Mivel rövidnadrág volt rajtam és Katát is ölbe kaptam, mikor messziről megláttuk, nem nagyon tudtam mit csinálni - próbáltam kitérni előle, de a kátyús, poros úton ez szinte lehetetlen volt. A lábam már össze volt karmolva rendesen, amikor végre odaért egy biciklis turista pár és ők nagy nehezen leszedték rólam a kutyát. Szerencsém volt, mert lehetett volna agresszív is, és azért is, mert így legalább értelmet nyert az utazás előtt beszerzett Tetanusz oltás. Kata nem ijedt meg, én is csak utólag kaptam egy kisebb sokkot. Otthon lekezeltem a vérző karmolásokat Betadinnal, aztán vártuk haza Béciéket. Egyre jobban hergeltem magam - bár rajtam kívül nyilvánvalóan senkit nem izgatott, hogy mikor csekkolunk ki -, de nekem a többiek nemtörődömsége a kutyával együtt már sok volt. 3/4 12-kor még mindig sehol senki, ekkor már borzasztó ideges voltam, alig tudtam magam türtőztetni, mikor végre befutottak. A kiköltözéssel persze nem volt probléma, a tulaj nénink kedvesen mosolygott és megköszönte, hogy ott laktunk. Megint csak én reagáltam túl valamit, aminek semmi értelme nem volt.

Szerencsére Béci 25 év házasság után jól kezeli az ilyen hangulataimat is, így hagyta, hogy kidühöngjem magam, aztán adott egy puszit, megdicsért és kicsit szörnyülködött, hogy mindent egyedül összecsomagoltam, sajnálgatott a lábam miatt, és rám szólt, hogy most már hagyjam abba, minden rendben van... és tényleg minden rendben volt megint.

A mai szállásunk Placenciában van, ezt még szintén otthon foglaltuk indulás előtt a maival együtt. A GPS Belize-t már csak fehér foltként látja, így az orrunk után indultunk. Béci nagyon lelkes volt, 5 percenként álltunk meg fotózni a házakat, az állatokat, egy-egy szimpatikusabb szállásnál beszaladt megkérdezni, hogy mennyibe kerül (sehol nem volt hely). Neki nagy élmény, nekünk a kocsiban ülve nagyon fárasztó volt. Ha belegondolunk, ez már a sokadik nap, amit az autóban töltünk és szívesen maradtunk volna itt, Hopkinsban is egy kicsit pihengetni. Mivel azonban még nem ismertük az országot és a körülményeket, nem mertük kockáztatni, hogy nem indulunk időben, nehogy megint több órás utazás után csak éjszaka érjünk oda a következő célponthoz. Ezért rém idegesítő volt ez a tökölődés, bár igazából nem siettünk sehova. Fáradtak voltunk már.

Mikor aztán megérkeztünk Placenciába és megtaláltuk a Placencia Villas-beli szállásunkat, ismét nagyon lelkesek lettünk.

Placencia elég komoly kisváros és a mi kis apartman-csoportunk pont a közepén van. Tökéletes a wi-fi, kényelmesek a házacskák - mindegyikben van szoba, konyha, fürdőszoba, gyönyörű tiszta és nagyon cuki mindegyik. Nagy meglepetés volt, hogy iható a csapvíz. Jólesett, hogy még korán van és végre nem csak aludni esünk be ide, üldögéltünk, beszélgettünk, naplót írtunk, a gyerekek játszottak, lementünk a partra. Kicsit ijesztő volt, hogy minden szállás teljesen tele van, ezért a szuper wi-fi-vel elkezdtünk keresgélni a Bookingon, de nem volt könnyű dolgunk, mert alig talált az is valamit (persze az árfekvés számított, drága szállás azért akadt volna). Végül a két megfizethető közül lefoglaltam az olcsóbbat 2 éjszakára (nagyon nagy dolog, hogy egymás után kétszer ugyanott maradunk!), 2x4 ágy, 2 szoba, hurrá!

Sajnos nem volt jó idő, kellettek a pulcsik, kardigánok, nagyon fújt a szél.

Este a mellettünk lévő étteremben vacsiztunk, két hatalmas pizzát rendeltünk és én még koktélt is ittam, a gyerekek pedig kaptak fagyit a végén (ami felháborítóan drága volt: 1 gombóc 2 USD).

Hazafelé a kis boltokat nézegettük, de minden duplája a guatemalai áraknak, így végül nem vettünk semmit. (Bár Andriska beleszerelmesedett egy teknősös nyakláncba).

Hazaérve társasoztunk, Kata azonnal elaludt, Andriska menet közben dőlt ki, mi kb. 11-kor feküdtünk le. Jólesett ez a délután, végre nyaraltunk egy kicsit!

Bár be volt kapcsolva az ébresztő, de éjjel nagyon rosszul aludtunk és egy picit későn ébredtünk. Negyed 7-kor Béci magára kapta a ruháit és elrohant a reptérre, én pedig ébresztettem a kicsiket-nagyokat, csomagoltam a szétszórt csomagjainkat, hogy még 7 előtt lent legyünk a recepción, mert valahogy onnan kell majd 1 saroknyit gyalogolni a buszhoz. Ez még nem volt világos, ezért izgultam emiatt is, meg amiatt is, hogy hogy fogjuk elmagyarázni a sofőrnek, hogy a férjemet a reptéren kell összeszedni.

Nagy örömömre viszont, mikor a csomagokkal elindultunk a lépcsőn lefelé, ismerős hang ütötte meg a fülünket: Béci ott állt a pultnál és telefonált. Első gondolatom az volt, hogy baj van, nem sikerült az autóleadás, nem megyünk Belize-be, de aztán kiderült, hogy nagyon is ügyes volt: a kölcsönzős emberrel visszajött ide a szállodába és itt adta át neki a kocsit, így nem kell a busz miatt izgulni. Bár Béci elég stresszes volt az átélt dolgok miatt, látszott, hogy a kocsival minden rendben van és a sofőr nagy öleléssel búcsúzott tőlünk.

Az utazáshoz a szomszéd utcában volt a gyülekező (eljöttek értünk és átkísértek, tehát emiatt is felesleges volt aggódni...), ahol az adataink felvétele után kaptunk reggelit (rántotta, amerikai palacsinta, bab persze, görögdinnye, kávé ... nyami!) és épp hogy lenyeltük az utolsó falatokat, már indult is a busz.

Az utolsó malajziai buszozásunk tapasztalatai alapján elöl hagytuk a pulcsikat és jól is tettük, mert itt is baromi erősen fújt a légkondi. Miközben a határ felé haladtunk, egy kicsit elszomorodtam: határozottan megszerettem Guatemalát, sajnáltam, hogy itt kell hagyjuk.

Az út guatemalai szakaszát gyorsan megtettük, itt, Peténben voltak a legjobbak az utak, még topes is alig akadt, aztán megérkeztünk a határhoz, ahol az összes csomagot ki kellett szedni és gyalog kellett átmenni az ellenőrzésen. Ezzel legalább egy óra elment, de aztán újra megtaláltuk a buszt és immár Belize-ben folytattuk utunkat. Még a határ előtt felszállt egy pasi egy nagy köteg bankjeggyel, nála váltottunk mi is  USA Dollárt Belize Dollárra (1 USD 2 BZD).

A belize-i táj meglehetősen egyhangú volt a buszból kitekintve. Nyílegyenes, sima út, kétoldalt bozótos, erdős, lakatlan területek, melyeket egy-egy farm tör meg. A különbség Guatemalához képest elsősorban a gondozottságban mutatkozott meg, illetve az elszórtan, hatalmas területeken fekvő birtokok nagyságán. Hosszú idő óta itt láttunk először például lenyírt gyepet. A farmokon állatok legelnek, a házak szépek, színesek és mindegyiknek van tornáca. A tornác korlátja általában más színűre van festve, mint a ház fala: ha rózsaszín a ház, fehér a tornác, ha kék, akkor sárga, stb. A tetőt általában bádog fedi és ennek a színe is eltérő a ház színétől. Ettől nagyon vidám, karibi hangulatú a látvány, miközben a stílus inkább Angliára hajaz. A részletek szépen kidolgozottak, a faragások igényesek. A farmokat kerítés veszi körbe.

Belmopanba viszonylag hamar odaértünk, itt páran leszálltak, aztán folytatódott az utazás, amit már elég nehezen bírtunk, unalmas volt.

Belize Citiyről sem írtak túl jókat sem a konzuli oldalon, sem az utikritika.hu-n, de ezt már nem vettem komolyan Guatemala után. Az első feltűnő különbség a lakosság összetételéből adódott: jóval kevesebb indiánt, sokkal több karibi rasztahajú feketét és sok turistát láttunk.

Kicsit megdöbbentő volt, hogy a városba bevezető út utolsó 5 km-e egy temetőn keresztül vezetett: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel...?!"

A buszpályaudvarra megérkezve kb. 10 lépést kellett csak tenni, hogy a központban találjuk magunkat, ami nagyjából úgy nézett ki, mint egy szabadtéri bevásárlóközpont - éttermekkel, boltokkal, sétálóutcával. Itt rögtön meg is ebédeltünk (amerikai kaja volt, hamburgerek, sült csikeszárnyak, sültkrumpli és kóla), majd mi ketten Bécivel elindultunk az autónkért a reptérre.

Még akkor, amikor a busszal megérkeztünk, egy rámenős taxisöfőr ajánlkozott, hogy kivisz oda bennünket, és hűségesen meg is várta, amíg végzünk az ebéddel. Joel volt a neve, borzasztóan lepukkant autója volt, de jól beszélt angolul és sokat mesélt az országról: mit érdemes megnézni, hova érdemes elmenni. Mint kiderült, a Béci által preferált Hopkins és Placencia jó választás lesz, szerinte is az az egyik legszebb régió. A szigetek közül Caya Caulknert javasolta, azt mondta, az még megfizethető, a többi már horror áron van.

A fuvar 50 BZD volt és 30-35 perc. Béci bosszankodott is útközben, hogy marha messze van a reptér, a térképen nem tűnt ennyinek a várostól való távolsága, amikor interneten foglalták az autót.

Megérkeztünk, elbúcsúztunk Joeltől és bementünk az AQ Autorent irodájába, hogy átvegyük a lefoglalt és visszaigazolt Ford Explorer terepjáró, SUV extra big autónkat.

Nos, ha Guatemalában nem sikerült semmit könnyen elintézni, ez a tendencia itt is folytatódott: az irodában ülő fekete nő sajnálkozva mondta, hogy hiába a visszaigazolás, nekik sajnos nincs ilyen autójuk és erről egy e-mailt is küldtek a délelőtt folyamán. Ja, hogy nem volt netünk és nem láttuk? Arról ő sajnos nem tehet... Esetleg tud ajánlani kisebbet, 7 személyeset... és jött újra a karácsony előtti autóbérléses rémálom: nem, az nem jó, nem férünk be nyolcan a csomagokkal együtt. A parkolóban pont állt is egy ilyen kibérelhető autó, amibe belekukucskálva megállapítottuk, hogy valóban nem elég nagy nekünk.

Szerencsére most olyan időpontban voltunk, hogy minden autókölcsönző cég képviseltette magát a helyszínen és a Hertzes csaj, látva a kétségbeesésünket, javasolta a mellette lévő helyi kis irodát, mert ha valakinek, hát a Rancho's Autorentnek lesz megfelelő autója.

Volt is egy 15 személyes Ford "raktáron", a méreteit tekintve vetekedett (kicsit nagyobb volt) a guatemalaival. Az autókölcsönzős pasinak már az idegeire mehettünk, mert nagyon nehezen döntöttünk: milyen biztosítást kössünk, hol adjuk le a végén a kocsit (a városban), Béci vezet, de az én nevemen van a hitelkártya, még egy főre ki kell tölteni a papírokat, - új szerződést kell írni, mert végül mégis kérünk plusz biztosítást, stb.

Jól ránk is ijesztett azzal, hogy minden, az autóban keletkező kárt mi fizetünk, és megmutatta egy térképen, hogy az ország két útja közül melyiken kell észnél lenni, mert borzalmasak az útviszonyok, hatalmas lukak, éles kanyarok, útszűkületek jellemzik é persze mindez fent a hegyekben... nagyon vigyázzunk!!! És közben olyan szigorúan nézett, hogy én már teljesen bepánikoltam, mert persze a mi szállásunk pont annak az útszakasznak a végén volt.

Ráadásul volt egy kicsit olyan érzésem, hogy amint kitesszük a lábunk innen, jön majd a simlis kölcsönzősnek egy haverja, aki "véletlenül" totálkárra töri az autót és nekünk kell az egészet kifizetni. Béci csak nevetett rajtam, de aztán beültünk a kocsiba és kiderült, hogy nem is tudja vezetni: akárhogy próbálta, nem tudta sebességbe rakni (egyébként automata kormányváltós volt), így újra ki kellett hívni a pasit, hogy mutassa meg (tiszta ciki volt) és végül Béci is elbizonytalanodott, ezért visszamentünk az irodába, újraírattuk a szerződést és belerakattuk azt a plusz-plusz biztosítást, amit egyébként még soha sehol nem kértünk (amivel csak azt értük el, hogy maximum 2000 USD-t kell fizetni, ha történik valami).

Ezzel a kis akcióval kb. 4 óra elment, szegény gyerekek már elképzelni sem tudták, merre lehetünk. Végül aztán megérkeztünk értük, és ők nagyon élvezték az új autó tágasságát, Béci meg az erős motort és már csak én izgultam, mert lelki szemeim előtt ott lebegett, hogy 2 óra múlva - persze megint sötétben - elérjük azt a rettenetes útszakaszt, ahol már csak a Jóistenen múlik majd, hogy épségben túléljük.

Nos, a kölcsönzős bácsi nem tudta, hogy mi Gutemalában szocializálódtunk autóvezetés terén: bár folyamatosan készültünk rá, az út csak nem akart elromlani: nyílegyenes, kivilágított, sztráda minőségű aszfaltút, nulla luk, nulla forgalom és még a topesek is jelezve voltak, sőt a nagy topest 3 kis topes előzte meg, így esélyünk se volt, hogy ráfussunk egyre.  Előfordult, hogy egy-egy folyón átívelő kis híd előtt lassítani kellett, mert csak 1 autó tudott áthajtani rajta, de ez volt minden. Inkább az volt vele a baj, hogy túl jó volt, túl egyenes és rém unalmas. Béci a végére nagyon el is fáradt és átadta a kormányt Andrisnak, aki nagyon jól vezetett.

Ez volt az első jele annak, hogy Belize amerikai turisták kedvelt úticélja: minden, de minden túl van biztosítva (mint az, hogy a mikóra ráírják: ne tedd bele a macskád!, vagy a hajszárítóra, hogy kádban ülve, fürdés közben ne használd!).

Hopkinsba megérkezve azért találkoztunk az eredeti, korábbi útviszonyokkal is: döngölt, vörös földút kátyúkkal, de ez már a nyaralóövezet volt, mindkét oldalt szállásokkal, bungikkal - mint Balatonszemes főutcája aszfaltozás előtt.

Némi keresgélés után rá is találtunk a még itthon lefoglalt Cosmopolitan Guesthousra, ami egy nagyon aranyos kis szálloda volt egy nagyon aranyos tulajnővel, medencével és ember magasságú tukános szobrokkal.

Hamar elaludtunk, nagyon fáradtak voltunk.

Január 2. Kedd

Reggel mi Katával korán ébredtünk, és amíg a többiek még aludtak, megnéztük a lovakat. A szobák mellett szinte közvetlenül voltak a boxok, szépek, tiszták, tágasak és legalább 20, boldognak és egészségesnek látszó lovacska nézegett kifelé vágyakozva az ajtókba vágott ablakokon keresztül. A belső udvarban volt egy kis medence, mögötte a lovaknak épített karám, ahol futószáron lehet őket futtatni.

Mikor reggelizni mentünk, láttunk is egy csapatot épp visszatérni a lovaglásból.

A reggeli is nagy élmény volt, mert a ranch az őserdő közvetlen szomszédságában fekszik, így a korláton keresztül gyors egymás utánban láttunk óriáslepkét, mókust, pirossapkás harkályt és színes trópusi madarakat a gyerekek és Béla nagy örömére.

Amikor reggeli után kicsekkoltunk, az volt a terv, hogy a városban bemegyünk egy utazási irodába és megvesszük a buszjegyeket Belize-be. Irodát találni nagyon könnyű volt, bár először egy öreg bácsikát próbáltunk kérdezgetni, de amikor kölcsönösen rájöttünk, hogy nem boldogulunk egymással, készségesen átkísért a mellette lévő konkurencia irodájába. Itt ugyan beszéltek angolul, de megkezdődtek a komplikációk: meddig menjünk a busszal? Belmopanig (ami félúton van), vagy Belize Cityig? És ha ott vagyunk, mihez kezdjünk autó nélkül? Itt van wi-fi, akkor először foglaljunk autót. Andris nagyon segítőkész volt, a telefonján próbált minden lehetőséget megtalálni, Vikit inkább beszipantotta a virtuális világ, elmerülten böngészte a közösségi oldalakat. A többiek az iroda előtt, az autóban várakoztak.

Végül hosszas keresgélés után sikerült autót bérelni, és azt is eldöntöttük nagy nehezen, hogy Belize Cityben a reptéren fogjuk átvenni. A buszjegyet tehát Belize Cityig váltottuk meg. Az iroda abban is rugalmas volt, hogy a holnapi szállásunkon, Floresben szedjenek fel bennünket a buszra, ne kelljen (nem is tudtunk volna) visszakavarodni ide. Az utazási iroda dolgozói egy kicsit ki voltak akadva ránk, mert legalább 2 órán keresztül lógtunk a wi-fijükön és töltöttük a telefonunkat a hálózatukon, így a békesség kedvéért adtunk nekik egy kis pénzt a megértésükért, ami után még készségesebbek lettek. Megérdemelték.

Mikor mindennel végeztünk, elindultunk Tikal felé.

Tikal a legnagyobb a maja civilizáció által alapított városok közül, mélyen bent az esőerdőben fekszik. A világörökség része. Már a kr.e. 4. században épültek itt épületek, de kr. 200-800 között élte fénykorát és a 10.század végén hagyták el végleg. A Tikal név azt jelenti maja nyelven, hogy a "hangok helye" vagy a "nyelvek helye".

A hely jelentős ókori épületek százainak ad otthont és csak töredékét tárták fel az évtizedes régészeti munkák során. (Wikipédia)

A legkimagaslóbb, fennmaradt épület a hat hatalmas mezoamerikai lépcsős piramis, melyek tetején templom található. Ezek a város magasságában a késői 7. században és a kora 9. században épültek. Tikal 1. számú temploma (más néven „Ah Cacau (vagy a Kakaócserjék Urának) Temploma” vagy a „Nagy Jaguár Temploma”) 695 körül épült; a 2. számú templom vagy a Hold Temploma 702-ben, a 3. számú templom 810-ben épült; A legnagyobb a 4. számú templompiramis vagy a Kétfejű Kígyó Temploma 72 méter magas és 720-ra datálják. Az 5. számú templom körülbelül 750-ből származik és ez az egyetlen, amelyben sírokat találtak. A 6. számú templom vagy a Feliratok Temploma 766-ban épülhetett.

Az ókori városban királyi paloták is megtalálhatók, továbbá van néhány kisebb piramis, paloták, lakóhelyek és feliratozott kőemlékművek. Még egy olyan épület is látható, mely valószínűleg börtön lehetett, mert eredetileg fa rácsok voltak az ablakokban és ajtókban. Van továbbá hét pálya is, ahol a mezoamerikai labdajátékokat játszották.

Tikal lakónegyede körülbelül 60 km² területet ölel fel, melynek nagy részét még nem tisztították meg vagy tárták fel.

Tikal piramisai közül néhány meghaladja a 60 méteres magasságot.

Hatalmas méretű földmunkák nyomait fedezték fel, melyek 6 méter széles árok formájában ölelik körbe Tikalt a védősánc mögött. Ebből csupán 9 km-nyit térképeztek fel; ez az árok körülbelül 125 km²-nyi területet zárhatott körül.Korábban a földmunkákat felfedező projekt kimutatta azt, hogy a földmunkák aránya nagyon eltérő és azok sok helyen jelentéktelenek voltak védelmi szempontból. Emellett a földmunkák egy része csatornarendszerbe torkollt.

Tudományos expedíció először 1848-ban jutott el ide, de a felderítések a mai napig folynak.

Nagy örömünkre az oda vezető út meglepően jónak bizonyult, így elég jól haladtunk és hamar megérkeztünk a kapuhoz. Itt jegyet kellett vennünk (150/fő) és 20-ért adtak térképet is. Belépéskor elkérték az útleveleinket és felírták, mikor érkeztünk, valamint felhívták a figyelmünket, hogy a belső utakon max. 45-tel menjünk.

A hosszú bevezető út nyílegyenesen vezetett az őserdőn át, az út melletti jelzőtáblák hol jaguár, hol ormányos medve, hol pulyka, hol kígyó lehetséges áthaladására figyelmeztettek.

Megérkeztünk egy hatalmas parkolóba, ahonnan gyalog kellett elindulni a romterület felfedezésére. Mivel lógott az eső lába, és amúgy sem tudtuk eldönteni, hogy milyen idő lesz, meg hogy jól vagyunk-e öltözve, magunkra kötöttünk pulcsikat, kabátokat és zoknit húztunk a szandálba (nehogy megcsípjen valami).

Még indulás előtt a helyi kirakodóvásárban gyorsan vettünk egy-két ajándékot és nekem egy pulcsit, ami a későbbiekben is nagyon jól jött, és szerencsére az eső nem esett.

A bejárat után egy hatalmas ceiba fa fogadott bennünket, a maják szent fája (és  Puerto Rico hivatalos fája).

Az eligazító térképes táblánál eldöntöttük, hogy merre menjünk és nekivágtunk. Az út végig nagyon szép és jó minőségű volt, felettünk az őserdő fái között majmok ugráltak, papagájok csiviteltek. A romterületek álomszépek voltak, látszott, hogy szépen karbantartják őket és folyamatosan fejlesztik a környezetüket. A piramisok tetejére külön épített állványzaton lehetett teljesen biztonságosan feljutni és fentről a kilátás minden képzeletet felülmúlt. Amerre a szem ellátott, csak a zöld lombkorona-tenger látszott, melyből itt-ott kiemelkedtek a távoli piramisok csúcsai. Az állatvilág is nagyon gazdag volt: láttunk kétfajta tukánt, pókmajmokat és bőgőmajmokat, sőt még egy kiváncsi ormányos medvét is - egészen közel jött az emberekhez, nem félt tőlünk.

Kata is elfoglalta magát, csendben "olvasgatta" a spanyol-magyar szótárt, a 60.oldalig jutott :).

A romterület 6-kor zárt, így 5 körül elindultunk kifelé. Nagyon szerencsések voltunk az időjárással: nem volt túl meleg, de még kellemes volt, nem fáztunk és végig megúsztuk az esőt, ami folyton fenyegett minket.

A kocsihoz visszatérve rávetettük magunkat a maradék nachosra, amit korábban vettünk, illetve vizünk is volt még, így valamelyest magunkhoz tértünk. Még befelé láttunk egy éttermet, ami azt hirdette magáról, hogy este 9-ig nyitva van... de zárva volt, így mit volt mit tenni, visszamentünk El Remateba.

Andris szegény még valamelyik korábbi úton nagyon megfázott a légkonditól, ezért a helyi patikába tértek be először Vikivel, hogy zsepit és gyógyszert vegyenek. Ezt követően találtunk egy kis helyi pizzázót, ide ültünk be és rendeltünk egy 12 személyes pizzát, ami bár elég lassan készült el, olyan finom és kevés volt, hogy iziben rendeltünk még kettőt, hogy majd útközben megesszük őket.

Itt megint volt wi-fi, ezért megnéztük, hogy válaszolt-e az autókölcsönzős Douglas Velazquez-ünk, akinek még reggel az utazási irodából írtunk Whatsappon,hiszen ma este kell leadnunk a kocsit a floresi reptéren. Nem jött üzenet, ezért újra írtunk és egyúttal módosítottuk az időpontot is, 8 helyett 9 órát ígérve az érkezésre.

Fél 8 körül indultunk és bár nem voltunk messze Florestől, azért sok időt vett igénybe az út, ráadásul a repteret sem volt könnyű megtalálni. Még egy katonai repülőtérre is megpróbáltunk bemenni, amit - ki gondolná - kedves gépfegyeres őrök vigyáztak, akik aztán elmagyarázták az utat és így nagy nehezen megérkeztünk a terminál tök kihalt parkolójába.

Béci elment, hogy leadja a kocsit, mi kint várakoztunk. Egy idő után én is bementem az épületbe WC-re és láttam, hogy Béci ott beszélget egy biztonsági őrrel és rajtuk kívül sehol senki. Az autóbérlő helyek (Avis, Hertz, stb) mind üresen tátongtak. Mivel még mindig nem tudtunk telefonálni, Béci a biztimen telefonját kérte kölcsön, hogy elérje a mi kölcsönzősünket - sikertelenül. A Whatsapp is, a telefon is kicsöngött, de nem vette fel senki.

Ekkor egy nagyon segítőkész taxis jött oda és ő is próbált mindenfélét, például megállította egy haverját, hogy az ő telefonjáról is próbálják hívni a mi kölcsönzősünket, mert az övén nem volt egység. Oscarnak hívták, jól beszélt angolul. Felhívta a Hertznél dolgozó ismerősét, hogy van-e kapcsolatuk a mi Europcaros kölcsönzősünkkel, de nem volt, így nem maradt más lehetőség, mint hogy kocsival menjünk a szállodába. Oscar annyira rendes volt, hogy azt is felajánlotta: ha sehogy se sikerül holnap reggel sem leadni a kocsit, vigyük el hozzá és majd ő megpróbál kapcsolatban lépni Guatemalavárossal. Azt javasolta még, hogy holnap reggel fél 7-re jöjjünk ide, mert akkor érkezik egy járat és emiatt az összes kölcsönzős kint lesz - talán valamelyik vállalja, hogy átveszi tőlünk a kulcsot.

Hát, nem volt jó érzés és nagyon sajnáltam Bécit, akire ez a feladat hárulni fog. Értünk reggel 7-re jönnek a nemzetközi busszal, azt is ki kell majd magyarázni valahogy, hogy érte még be kell ugrani a reptérre.

Szállodánk, a Posada de la Jungla amúgy nagyon jó helyen, Flores belvárosában van. Olcsó, egyszerű, és ami a legfontosabb: van wi-fi a recepción és a telefonokhoz kaptunk adaptert, így tudtuk őket tölteni. (Eddig az otthonról hozott autós töltőkkel oldottuk ezt meg). 3 szobát kaptunk itt is, rengeteg ággyal és két különböző emeleten. Megkértük Petit, hogy vigyázzon Katára és Andriskára, és lementünk Bécivel a recepcióra, hogy e-mailt írjunk Douglas Velazqueznek a fejleményekről azért, hogy nyoma maradjon: mi megpróbáltuk leadni az autót. A levelet jó sokára sikerült megfogalmazni, Viki Andrissal közben kiment a városba és vissza is értek, mire végeztünk. Ők is átnézték, még javítottak ezt-azt, végül elküldtük.

Elég rossz érzéssel aludtunk el nagy nehezen és jó késő is volt, mire ágyba kerültünk. Holnap nehéz napunk lesz...

2018. január 1. Hétfő

Reggel kicsit elaludtunk, 9-kor ébredtünk, aztán fél 10-kor Bécit is felébresztettem.

A reggeli zuhanyzás, fogmosás után az étteremben reggeliztünk rántottákat és tükörtojásokat sajttal, kolbásszal, babpürével (mindenhez adják), sült banánnal, palacsintát mézzel, és kaptunk sok-sok vizes kávét.

Óriási mimózafát találtunk a házacskánk mellett, ami szégyenlősen összehúzta a levelét, ha hozzáértünk, és a tegnap este becsukódott levelű trópusi fa is kinyllt az ajtó mellett.

Reggeli után összecsomagoltunk és kicipeltük a táskákat a még mindig a téren parkoló autónkhoz. Vettünk egy gallon vizet 16-ért (egy gallon benzin 200-ba kerül, 750 Ft) és elindultunk El Remate felé. Szállásunk ma estére még nem volt, úgyhogy meg kellett állni útközben.

Rio Dulce-ig gyorsan eljutottunk, itt óriási dugó volt a városban. Jó alkalom kínálkozott, hogy megálljunk, mert már délután 1 óra volt és a térkép nem jelölt több települést Floresig.

Egy étteremben, ahol volt wi-fi, rendeltünk hamburgereket sültkrumplival, kólával. Jó sok időt eltöltöttünk a foglalással, de aztán folyamatosan haladtunk El Remate-ig, a Lago de Petén Itza tó partjáig. Egyszer-egyszer megálltunk, hogy ananászt vegyünk kis útszéli árusoknál, és hogy fényképezzük a tájat. Sok legelő, púpos hátú marhát láttunk, szép, zöldellő erdőkkel borított hegyek-völgyek váltogatták egymást.

Este 8-ra érkeztünk El Remate-ba a Palomino Rancra, ahol a következő állomás volt. A fiúk éhesek voltak, ezért négyen bementek a városba, ahol helyi árusoknál sültcsirkét, krumplit, rizst és káposztasalátát ettek. Mi itthon hallottuk a sötétben, ahogy a lovak horkantanak (egy ranchon voltunk!), de aztán hamar elaludtunk.

December 31. Vasárnap

Szilveszter este

Nagyon jól aludtunk, bár éjjel nagy durrogtatások voltak a környéken - első pillanatban azt hittem, lőnek (gépfegyveres őreink, a magas kerítések és szögesdrótok beindították a fantáziámat), de aztán rájöttem, hogy szilveszter van, petárdáznak.

Felkeltünk, felmelegedett az idő, sütött a nap és a teraszon napozni lehetett. Sokáig tökölődtünk a készülődéssel, élveztük, hogy van melegvíz és mindenki hajat mosott.

Tegnap délután óta nem ettünk semmit, délben már nagyon éhesek voltunk. Előkotortuk a táskák mélyéről és az autó zsebeiből a maradék kekszeket, vizünk még volt, így úgy éreztük, kibírjuk egy étteremig.

Fogalmunk sem volt, hogy a város melyik részén lakunk és egyáltalán merre van a központ, a GPS pedig nem volt a topon, de sok kavargás után nagy nehezen találtunk végül egy utcát, ahol egymás melletti belső udvarokban éttermek voltak.

Először hosszas próbálkozás után, sok integetéssel, irányítással leparkoltunk a tilosban egy forgalmas utca legvégén úgy, hogy csak egész kicsit lógott be a kocsi feneke a merőleges utcába. Mindannyian kiszálltunk és átsétáltunk az út túloldalán lévő étterembe, de túl drágának találtuk, így visszafordultunk. Épp jókor, mert a kocsinkkal szemben épp egy rendőrnő bírságolt egy autóst. Béci megkérdezte tőle, hogy rendben van-e, ahogy állunk, mire mosolyogva, tök kedvesen mondta, hogy no-no-no, ez abszolút szabálytalan, és mutatta, hogy merre találunk helyet inkább.

Amíg Béci beült a volán mögé, Viki gyorsan beszaladt a mellettünk lévő étterembe ("Autentical Guatemalan Food", hirdette a tábla), hogy megkérdezze, lehet-e kártyával fizetni, mert megint fogytán volt a készpénzünk - tegnap este is dollárban fizettünk a szállásért.

A pincér lelkesen bólogatott, aztán mikor látta, hogy Béla el akar hajtani a kocsival, mutatta, hogy álljunk be nyugodtan az udvarra, így egy csapásra 2 probléma is megoldódott.

Ez az étterem sem volt olcsóbb annál, amit az előbb drágának találtunk, (40 Qzl volt egy kaja), de így, hogy lehetett kártyával fizetni, megnyugodtunk. Isteni tejhabos kávét kaptunk, nem azt a vizes amerikai fajtát, amivel mindenhol itatnak minket. Andriska nagy örömére volt club szendvics (a kedvence), mindenki talált kedvére való fogást és még wi-fi is volt, így le tudtuk foglalni a ma esti szállásunkat valami tóparton Flores felé (a tegnap este után nem kockáztattunk).

Mire mindent elintéztünk és jóllaktunk (bár Béci elfelejtett rendelni magának, ezért az én szendvicsem felét ette meg), már 1 óra volt és a lefoglalt szállásig 5 órás utat mutatott a Vaze.

Béci szerint, ha 3-kor elindulunk, 8-ra ott vagyunk, de felmerültek a családban olyan hangok is, hogy magunkat ismerve éjfélkor még a kocsiban ülünk majd és ott talál bennünket az újév. Az autóval nem könnyen, de annál ügyesebben kiálltunk a belső udvarból és hamar találtunk legális parkolóhelyet is, ahonnan gyalog indultunk felfedezni a várost.

Kata kicsit nyűgös volt és Andriska is szenvedett a melegtől, de hamarosan minden bajunkat elfelejtettük, mert nyugodtan állíthatjuk: számunkra Antigua a világ egyik legszebb városa.

A hangulatos kis utcák, az egyforma magas, színes házak, az éles fények, szikrázó napsütés és háttérben a vulkánok, együtt lenyűgöző látványt nyújtottak. Sok volt a turista, a pompázatos színekbe öltözött indián, mindenki mosolygott, barátságos légkör uralkodott, akármerre indultunk. A falakon nem volt graffiti, az utcákon nem volt szemét, minden tiszta volt, rendezett és mivel az utcák egyirányúak voltak, nem kellett annyira figyelni a közlekedésre sem.

3-4 saroknyi sétával eljutottunk a főtérre, ahol nagy tömeg volt, indiánok, árusok, fagyisok, családok, turisták vegyesen. Leültünk a padkára egy kerítés tövében és Vikiék felolvasták az útikönyvből, amit tudni kellett a városról. Antigua Guatemala jelentése "régi Guatemala", korábban ez volt a főváros, de az 1773-as földrengés teljesen romba döntötte. Akkor helyezték át a megyeszékhelyt a mai Guatemalavárosba. Antigua később újjáépült és ma már a világörökség része.

Sajnos az útikönyv nem írta le világosan, melyik épület miről híres (balra a sárga épület... legalább 3 sárga épület állt egymás mellett), meg Kata is unta már a nézelődést, így elindultunk visszafelé az autóhoz egy párhuzamos utcában. A fenti képen látható hatalmas templomot 1545-ben építették, de a földrengés ugyanúgy lerombolta, mint a környező házakat. Az újjáépítés során csak a homlokzatot állították helyre, a homlokzat mögötti templombelső az eredeti állapotban maradt.

Egyszerűen nem tudtunk betelni vele, mély szakrális élményt nyújtott.

Időközben eltelt az idő, 3/4 4 lett, úgyhogy igyekeznünk kellett. Siettünk vissza az autóhoz, menet közben egy kisboltban vettünk egy üveg pezsgőt estére, vizeket, kekszeket, Bécinek pedig egy gyümölcskenyeret. Szegény már nagyon éhes volt, hiszen délben sem evett eleget, de azt mondta, rá se bír nézni a kekszre, tacost akar, de azonnal.

A kocsihoz visszatérve rádöbbentünk, hogy azt a katedrálist még nem is láttuk, amiről Antigua híres és ami a Lonely Planet Guatemala című útikönyvének címlapján is szerepel. Márpedig azt nem lehet kihagyni, így Béci megkérdezett egy helyi árust, hogy merre találjuk, és kiderült, hogy csak pár utcát kellene sétálni lefele, hogy odaérjünk.

Mivel Kata már nagyon fáradt volt, úgy döntöttünk, kocsival megyünk. Hiba volt, mert az egész várost kezdték apránként lezárni a szilvesztereste miatt, és amikor az ablakból távolról megpillantottuk a templomot, láttuk, hogy körülötte már kirakodóvásár van, nem lehet a környéken megállni. Béci mondta is a magáét, hogy micsoda hülyeség volt feladni a tökéletes helyünket, mit kell így megijedni egy kis gyaloglástól - éhes volt már nagyon, és ha éhes,morog.

Ekkor egy újabb kis csoda megint csak kisegített bennünket: 2 párhuzamos utcával arrébb épp kiállt egy autó egy szuper parkolóhelyről (ahova befértünk), így innen csak 2 percet kellett sétálni és már meg is érkeztünk.

Ahogy kiszálltunk, a fiúk rögtön leragadtak egy régi, de tökéletesen felújított Volkswagen kisbusznál (VW AB-ZEED), amit korábban csak fényképen láttunk, mi pedig Vikivel a homlokunkat ráncoltuk és bosszankodtunk, hogy menni kéne, 3-kor akartunk indulni és negyed 5 van, még a végén tényleg a kocsiban töltjük a szilvesztert! (később Guatemalavárosban az autópályán elment mellettünk egy ugyanilyen kisbusz és a sofőr, látva a lelkesedésünket, vidáman ránk dudált).

Az út a kirakodóvásáron keresztül elég sokáig tartott, mert gyermekeink nem bírtak ellenállni és gazdagodtak egy-egy karkötővel, melynek megvásárlását hosszú válogatás és alkudozás előzte meg. Aztán a templom előtt, ami zárva volt, elkészültek a kötelező fényképek és Béci elment kaját venni magának a sütödésekhez. Jó példáján felbuzdulva a többiek is vettek egy-egy tál ételt, mi pedig Katával sült kukoricát - neki nagyon ízlett.

5 óra lett, mire végre fáradtan, de legalább már nem éhesen beültünk az autóba és elindultunk a hosszú útra, mert a Vaze nem gondolta meg magát és még mindig 5 óra 8 percnyi vezetést mutatott a cél eléréséig. Szerencsére Guatemalában mindenhol tiszták és kulturáltak a nyilvános WC-k, így ilyen jellegű probléma sem akadályozott az előrejutásban.

Az út elején vidámak voltunk, a gyerekek barkochbáztak és sokat nevettünk.

(Kata gondol egy állatra, mi kérdezünk:

- emlős?

- az mi?

- szőrős?

- nem, te buta, madár!

- magokat eszik?

- azt nem tudom.

- itt él?

- igen.

- tukán?

- honnan tudod???)

Guatemala Cityn viszonylag gyorsan átjutottunk, nagy volt a forgalom, de szerencsére nem volt baleset, így jól haladtunk. Közben besötétedett és nemsokára elromlott az út. Először jöttek a kátyúk, aztán az aszfaltos útból egyszer csak földút lett egy jó darabon. Mikor otthon Béci tervezte az utat, sokat beszélgetett az utazási irodában egy lánnyal, aki már sokszor járt itt és ő javasolta, hogy érdemes a Guatemala City-Flores távolságot autóval megtenni, mert nagyon szép a táj. Ő nyilván nappali utazásra gondolt, én viszont sokszor gondoltam rá, amikor le-föl ugráltunk a zötykölős úton, hogy nagyon szépnek kellene lennie ennek a tájnak, hogy ezt megérje! Dehát a sötétben nem láttunk semmit, csak néha az előttünk haladó autó féklámpáját, ami segített, hogy időben észrevegyük a topeseket.

Ekkor Andris kitalálta, hogy kártyázzunk, úgyis hosszú az út. Mint kiderült, a kezdeti berzenkedés után ez igazán jó ötlet volt, mert a mi figyelmünket elterelte, Andriska nagyon élvezte, Béci pedig végre olyan tempóban haladhatott, ahogy ő szeretett volna, nem szóltam rá percenként, hogy "lassíts!"vagy "Mit csinálsz, ne gyorsíts, nem látod, hogy fékez?" vagy "tuti, hogy jó a fék? Nem érzel semmi furcsát?", vagy "biztos nem kaptunk defektet?" stb.)

Felkapcsoltuk a hátsó beltéri világítást és elkezdtünk 4-en rikikizni. Most Peti ült elöl, ők Bécivel betették a lejátszóba Örkény István "Azt meséld el Pista" cd-jét Mácsay Pál előadásában, amit karácsonyra kaptunk és attól kezdve mindenki jól szórakozott.

Ahogy teltek az órák, egyre ritkább lett a forgalom és a végén sikerült találni egy tempósan, de biztonságosan haladó autót, akit követhettünk. Azért volt fontos egy helyi mögött menni, mert ismeri a topeseket és így kicsi az esélye, hogy figyelmetlenségből 80-100-zal áthajtunk egyen. 24 éve, mikor együtt voltunk Mexikóban, egy bogárhátú Volkswagennel repültünk egyet már, és akkorát dob 40-nél is, hogy belegondolni is rossz, mi történne 80-nál.

A Vaze jelezte,hogy az utolsó 15 km kanyargós lesz. Este 10 óra körül értük el ezt a szakaszt, aminek az állapota az első napi rettenetes útviszonyokat idézte, de legalább mindenkit ébren tartott a rettegés (na jó, én rettegtem, a többiek csak ébren voltak). Egy-egy kis falucskán áthaladva petárda-szőnyegbombázást kaptunk, így minden ablakot hermetikusan bezártunk, nehogy bepottyanjon egy kis tűzijáték az ölünkbe.

Az út zsákutcában végződött, a tó partján konkrétan a mi bungallónkba futott (volna) bele. Azonban ezt nem tudta megtenni, mert a helyiek színpadot építettek közvetlenül a bungink mögé, melyen teljes hangerővel ment a latin tuc-tuc zene. Konkrétan a tömegig tudtunk csak eljutni, itt le kellett parkolni, mivel az út közepén állt a színpad. Kicsit hezitáltunk, hogy most aztán mi legyen, de esélyünk sem volt máshová menni, ezért kikászálódtunk a kocsiból, és a bömbölő zene mellett kipakoltuk a táskákat. Beszélgetni nem lehetett, ezért elmutogattuk, hogy merre induljunk és Katával az ölemben nekivágtunk a tülekedésnek. De a Jóisten ismét egy kis csodával ajándékozott meg: egy hölgy megveregette Béci vállát és kedvesen megkérdezte angolul kiabálva, hogy mi jöttünk-e a bookingos foglalásra?

Őt követve aztán a hátizsákokkal a hátunkon átverekedtük magunkat a tömegen, és a hangfalak mögött felcsillant a tó és közvetlenül a partján... a bungink. A bungalló mellett a vízpartról egy épített stég vitt a tó közepére nagy, fedett szaletlivel, asztallal, székekkel és függőággyal a végén. Végül tehát minden ideális lett egy tökéletes szilveszter este eltöltéséhez! (és ide már a zene is csak halkan hallatszott el).

A kunyhó kb. 80m2 volt, kör alakú, bádogtetős, benne 4 db kétágyas szobával, zuhanyzóval és WC-vel. Egyszerű, de nagyszerű! Házigazdáink hoztak még törölközőket és paplanhuzatokat, valamint kérésünkre poharakat a pezsgőhöz. Már közel jártunk az éjfélhez, amikor családi hagyományunk szerint összeírtuk a jövő évi terveinket és kívánságainkat, illetve hálával gondoltunk 2017-re, hiszen minden, amit tavaly leírtunk, teljesült.

A víz fölé épített házikóban bontottunk pezsgőt és koccintottunk a tó vizén tükröződő tűzijátékok fényében. Nagyon romantikus volt...(komoly tűzijátékokkal készültek a tiszteletünkre :) ).

Jó fáradtak voltunk és hamar elaludtunk, bár az ágyak nem voltak túl kényelmesek. Én Katával és Andriskával aludtam egy ágyban, mert nem akartak külön szobába menni, így viszont Béci kényelmesen elfért, amit megérdemelt már ennyi vezetés után.

December 30. Szombat

Reggel 7-re húztuk az ébresztőt és senkinek nem okozott gondot a korai felkelés.

Andriskának sajnos még mindig görcsölt a hasa, ezért hajlandó volt lenyelni egy széntablettát. Miközben Béci lement intézni a fizetést, Vikiék skype-oltak az itthoniakkal. Nagyon aranyosak voltak, ahogy lelkesen mutogatták a telefonjukkal a virágokat, a kertet, a szobákat és a környezetet.

Ma is ugyanazt a reggelit kaptuk a hinta melletti kovácsoltvas reggelizőasztalra, amit tegnap: vizes kávét tejjel és egy tányér kekszet, de ez pont jól jött: Katának is, Andriskának fájt még a hasa, így ez volt a lehető legjobb választás. Mi többiek azért nem laktunk túl jól, szerencse, hogy még mindig volt egy kis maradék kakaós csigánk, finom bejglink otthonról.

A tulaj segített megvenni a hajótúrára a jegyeket, de kiderült, hogy a 8.30-kor indulót már elszalasztottuk, arra még tegnap kellett volna helyet foglalni, így maradt az egy órával későbbi. Nem is volt baj, legalább nyugisan tudtunk készülődni. Azt javasolták, hogy ne hagyjuk a kikötőben az autót az összes cuccal, biztonságosabb, ha itt marad, mi pedig taxival megyünk le a tópartra, hát pedig így tettünk.

A kisbusz 9-re jött értünk és 10 perc múlva már a kikötőben voltunk, így maradt 20 percünk a hajó indulásáig. Ez sem volt baj, mert nagyon szép látványt nyújtott a tó a környező vulkánokkal, színes csónakokkal, bárányfelhős kék éggel, napsütéssel. Minden irányból szólt a zene, áradt a meleg a napsütötte kövekből. Előkerültek a naptejek, gyorsan be is kente magát mindenki.

A kis motorcsónak 15-20 személyes volt, nagyon erős motorral - Andris telefonja le is mérte, hogy 50 km/órával hasítunk. A menetszél miatt nem volt melegünk, jó, hogy magunkkal hoztuk a pulcsikat. Szerencse, hogy nem mentünk nagy távolságra, azt a 10-20 percet, amíg egyik falutól eljutottunk a másikig, igazán ki lehetett bírni. Szerencse volt az is, hogy tükörsima volt a víz, így a nagy sebesség ellenére nem csaptak fel ránk a hullámok.

A tavat 3 nagy vulkán keretezi: a San Pedro, a Toliman és az Atitlan. Mindhárom 3000 m-nél magasabb, a legmagasabb közülük az Atitlan vulkán, a maga 3535 méterével.

A túra alatt 3 kisvárost/falut látogattunk meg: San Pedrot, San Juant és Santiago Atitlant.

Mindhárom magasan a tó fölött terül el, csodálatos kilátással a lent elterülő tóra és a messzeségben a vulkánok csúcsaira. San Pedroban és San Juanban felfelé vezető út a turistáknak szóló kis boltokkal van tele. Színes szőtteseket, poncsókat, ékszereket, cipőket, függőágyakat, ingeket, nadrágokat és gyümölcsöket árultak, minden olcsó és jó minőségű volt. Sajnos a megadott időkeret (1 óra/falu) annyira szűkös volt, hogy hirtelen nem tudtuk eldönteni: álljunk meg vásárolgatni, vagy menjünk minél magasabbra, érjük el a főteret és majd lefelé nézelődjünk, ha futja még az időből. Végül a második variáció mellett döntöttünk és amilyen gyorsan csak tudtunk, felmásztunk a domb tetejére. Itt állt a főtéren a templom és szép énekszó hallatszott belőle. Azt hittük, épp mise van, de amikor bekukucskáltunk, kiderült, hogy esküvőt tartanak. Az ajtóban álló indián népviseletbe öltözött lányok kedvesen intettek, hogy menjünk be nyugodtan. Egészen meghatódtunk a csodálatos énekektől, Béci még videóra is felvette, annyira angyali volt az éneklő kislány hangja.

Itt lehet meghallgatni:

https://youtu.be/09DGOt1PwGM (lehet, hogy be kell másolni a böngészőbe, úgy játssza le.)

A háttérben mikulásvirág-sövény látható :)

A templomból kijövet egyből a piacon találtuk magunkat. Sokat válogattunk, gondolkodtunk és végül időhiány miatt nem vettünk semmit - sebaj, a következő faluban ugyanez lesz. Persze tévedtünk, ilyen olcsón ilyen jó minőséget később sehol nem találtunk már.

A második faluban Béci már tuk-tukkal ment fel Andriskával a templomhoz, mert szegénynek nagyon fájt a lába. Itt is nagyon szép volt a katedrális és körülötte tobzódott a piac, de sajnos itt sem volt időnk, ráadásul már "megteltünk" a látvánnyal, csaknem döntésképtelenek lettünk az áru- és színkavalkádban.

A harmadik falu volt a legnagyobb, szinte már város. Itt a kikötés után rögtön ránk akaszkodtak a tuk-tukosok és egyikükkel gyorsan meg is alkudtunk, hogy 55/fő helyett összesen 200-ért elvisz bennünket egy városnéző körre 2 tuk-tukkal. Na ez nagyon megérte az árát, mert így eljutottunk a város legtetejére, ahonnan csodálatos volt a kilátás, majd elvittek egy helyi "szent" szobrához, Maximonhoz, aki a város egyik sikátorában egy eldugott kis házban "üzemel". Maximon egy embermagasságú fa szobor, indián ruhában, kalapban üldögél és ketten vigyáznak rá folyamatosan. Épp egy helyi lakos imádkozott hozzá. Ahogy kivettük a jelenetből, ő maga nem kérhetett tőle semmit, ezért térdelt mellette egy közvetítő, aki elsorolta a szentnek a kívánságokat fennhangon, miközben az imádkozó halkan mormolt valamit. A két segítő először whiskyt itatott a szoborral utána pedig szivart dugtak a szájába, amit meg is gyújtottak. Így füstölt hát szent Maximon elégedetten és pityókásan és hallgatta a kéréseket jóindulatúan- szívből kívánom, hogy legyen ereje teljesíteni őket.A látogatás a szentnél 2 Qzl-ba került fejenként.

Ezután a katedrális következett, ahol szuper csoportkép készült rólunk, majd mindannyian elmentünk WC-re. A katedrális itt attól jellegzetes, hogy a benne lévő szobrokat a helyiek saját készítésű, szőttes ruhákba öltöztetik. (elég ijesztő.)

Persze itt is cipekedik mindenki.

Visszafelé még megkértük a sofőröket, hogy keressenek nekünk bankautomatát és végre sikerült pénzt felvenni, így ki tudtuk őket fizetni és még borravalót is adhattunk.

Béci nagyon éhes volt, de az idő szorított, ezért egy boltban vettünk kekszeket és vizet, ami a visszaúton nagyon jól jött. Találtunk egy frissen facsart narancslét áruló nénikét, akinél megpihentünk.

Amikor Pajanachelbe visszaértünk és kiszálltunk a csónakból, még csak 2 óra volt, de baromi éhesek és szomjasak voltunk. Kinéztünk egy tóparti, teraszos, turistás éttermet, de Béci megvétózta: együnk csak itt a piacon, sokkal olcsóbb és autentikusabb. Hát az biztos. Találtunk egy helyi kis sütödést, műanyag asztalokkal, székekkel, evőeszközökkel, és Béci úgy döntött, ez kell nekünk. Viki és Tomi kiakadtak, én pedig azért izgultam, hogy Kata fog-e itt enni valamit. Végül persze a megrendelt sült csirkék és sült halak finomak voltak, Katának pedig Andris nagyon aranyosan hozott egy adag bolognai spagettit a turistás étteremből. A helyi kajáldákkal csak az a baj, hogy a bennszülöttek igényeit akarják kielégíteni: természetesen egy 150 cm magas indián asszonyság nem eszik annyit, mint az én két, 185 cm magas, még fejlődésben levő fiam, Andriskáról már nem is beszélve. így aztán, bár nekem elég volt, Kata jóllakott és Andriska megette a maradék tésztát, a többiek nagyjából éhesek maradtak. (de csak15-be került egy adag, míg Kata spagettije 70-be, így tényleg spóroltunk egy csomót).

Mivel még korán volt, és reggel a taxiból láttuk, hogy klassz boltok vannak a városban, még vásárolgatni akartunk. Ekkor már egy fillérünk se volt, így én előrementem, hogy keressek automatát - sikertelenül. Végül nagy nehezen ráakadtam egyre, ahonnan fel tudtam én is, és később Andris is venni némi pénzt. Béci fogott egy tuk-tukot és a két kicsivel elment a kocsinkért, mi pedig a visszatérésükig a sétálóutcában nézelődtünk.

A fiúk nem tudtak ellenállni a pólóknak, Peti vett egy sapkát, Tomi a barátainak tollakat, én pedig helyi nénikéktől jótékonyságból könyvjelzőt. Nagyon szép volt a város, tiszta, kulturált és itt sok a turista is.

Megérkezett Béci a nagy autóval, beszálltunk és irány Antigua!

A GPS szerint 140 km a távolság és elvileg 1 óra 40 perc alatt odaérünk, de már este 10 lett, mire megérkeztünk.

Azt hittük, hogy mivel Antigua az egyik legnagyobb turista célpont Guatemalában, minden tele lesz szállodával, de ehelyett kóvályogtunk a sötét utcákon és még ott is, ahol Hotel felirat látszott, zárt ajtókra találtunk. Végül Béci, Andris és Viki bementek egy étterembe és az ottani wi-fi segítségével fogaltak a Bookingon egy szállást, amiről ott helyben visszaigazolást is kaptak. Ekképpen megnyugodva odavitettük magunkat a GPS-szel a házhoz, de itt a kis kapun egy bácsika kukucskált ki és spanyolul közölte, hogy itt bizony nincs szabad hely, minden ki van adva. A tulajjal csak telefonon lehetett beszélni, de mi még mindig nem tudtunk hívást kezdeményezni. Nemsokára azonban megérkezett motoron egy férfi (Jose), akinek a telefonján aztán a tulaj  elnézést kért a félreértés miatt, és kérte, hogy kövessük a motorost, ő majd elvisz minket valahova, ahol tudunk aludni.

Ekkor már 11 óra volt, Kata ájultan aludt az ölemben. A motorost követve 1/4 12-re megérkeztünk egy vasrácsos, magas kapuhoz, amit 2 gépfegyveres őr őrzött. Velük aztán nagyon ügyesen megállapodtunk, hogy itt alhatunk jó drágán, 240 USD-ért nyolcan.

Nem nagyon volt más választásunk, de aztán ezt sem bántuk meg, mert kiderült, hogy a vasrácsos kapu egy lakópark bejárata, és itt kaptunk egy komplett házat 5 szobával, 10 ággyal, 3 fürdőszobával, teraszokkal. A készséges és kedves gépfegyveres őr hozott még WC papírt és vizeket, aztán éjfél körül mindenki bezuhant az ágyba.

December 29.

Hajnalban sajnos arra ébredtem, hogy Andriska percenként jár WC-re, megy a hasa. Tegnap Katán is átszaladt valami, de ő egy fél nap alatt túl lett rajta. Most úgy tűnt, Andriskának több időre lesz szüksége a felépüléshez.

9 körül keltünk fel, ragyogó napsütés köszöntött. Még nem volt túl meleg, kellettek a pulcsik. A hotelünk belső udvara tele volt virággal: kék ólomvirág, bougainvilleák, hibiszkuszok, leanderek, kála és a szentjánoskenyérfa trópusi, télen kopasz, pirosvirágú változata kápráztatott el bennünket.

A kert közepén egy 3 emeletes szökőkút állt, körülötte öntöttvas kerti ülőgarnitúra, Kata nagy örömére hinta és mellette egy magas állványon egy szelíd, zöld amazon papagáj üldögélt.

A hotel emeleti szobái fedett, tornácos folyosóra nyíltak, melyet padok, oszlopok, buborékablakok és szép kovácsoltvas korlát tettek barátságossá és igényessé. A tulajunk nagyon kedves volt, amikor kikérdeztük a környékkel kapcsolatban.

Bécinek évek óta nagy vágya, hogy engem rávegyen egy kiadós hegymászásra, és úgy gondolta, erre  végre itt a jó alkalom. Panajachelt több vulkán öleli körül, közülük a San Jose nevűre 3 óra alatt lehet feljutni és újabb 3 óra alatt lehet lekecmeregni róla. Nagyon lelkes volt, győzködött, hogy menjünk, de Andriska pont ezt a pillanatot választotta, hogy újra rohanvást WC-re menjen, ahonnan aztán legörbült szájjal és elzöldült arccal került elő, így semmiképp sem tudtunk volna időben elindulni a vulkánmászós túrára.

Andriska ügyesen lenyelte a széntablettát, evett egy kis kekszet, ivott kólát és kicsit jobban kezdte érezni magát, de ekkor már 11 óra volt, így arra sem volt idő, hogy becsatlakozzunk az Atitlan-tavon meghirdetett csónaktúrák egyikére.

Hogy mégse vesszen ez a nap se kárba, elhatároztuk, hogy elmegyünk Chichicastenengoba, amiről az útikönyv azt írta, egyedülálló látványosság, különösen piacnapon. Sajnos ma péntek van, a chichicastenengoi nagy piacot pedig vasárnap tartják, de a szomszédos Solola városban pont ma van piacnap, ezért úgy döntöttünk, először azt nézzük meg, úgyis útba esik. Útközben majd  keresni kell egy bankomatot, hogy pénzt vegyünk fel. (a helyi pénznem a Quetzal, 1 Quetzal 35 Ft, korábban még a repülőtéren váltottunk valamennyi dollárt, az volt már fogyóban. Szerencsére a szálláson lehetett kártyával fizetni).

Megérkezve Sololába sajnos hiába dugdostam a kártyámat többször is az automatába, csak nem akart pénzt adni, a végén már attól féltem, talán le is tiltotta, még jó, hogy el nem nyelte az ATM. Akkor felfedeztük, hogy Solola főutcáján bankok is vannak, próbáltunk ott dollárt váltani, de először az sem sikerült, mert nem volt helyi folyószámlánk. Végül sok segítőkész útbaigazítás után egy kis helyi bankban hajlandóak voltak 200 dollárt (fejenként csak ennyit lehet) felváltani. Mivel csak Béci útlevele volt nálunk (a többit a szállodában hagytuk), így az én nevemre nem volt mód több helyi pénzhez jutni, be kellett érnünk ennyivel.

A bank előtt parkoltunk, ahol egy kedves gépfegyveres őr itt is készségesen vigyázott rá, és elindultunk felfelé a piac irányába a falu főutcáján. Elvileg csak 4 saroknyira volt, gyakorlatban már szinte úgy éreztem, teljesítettem Béci olthatatlan vágyát a hegymászással kapcsolatban, annyit gyalogoltunk felfelé, mire megtaláltuk végre a piacot.

Ez még csak a második napunk volt, elég bizalmatlanok voltunk - nem, nem jól fogalmazok, ÉN voltam bizalmatlan -, főleg, amikor a fedett piactér bejárata előtt egy verekedés szemtanúi lettünk. Velünk azonban továbbra is mindenki nagyon kedves és készséges volt, a helyiek nem piszkáltak, nem kéregettek, tulajdonképpen tudomást sem vettek rólunk, csak akkor, amikor megkértek, hogy álljunk félre, mert cipelnek valamit és nem férnek el tőlünk.

Általánosságban elmondható, hogy Guatemalában mindenki állandóan cipel valamit. A nők a fejükön kosarakat, a hátukon gyerekeket, a karjukban szőtteseket, kézimunkákat cipelnek, a férfiak zsákokat, állatokat, összekötözött raklap-hegyeket hurcolnak A-ból B-be. Nagyon szorgalmasak, folyamatosan dolgoznak. Az itteni őslakosok 99%-a indián, és közös jellemzőjük, hogy nagyon alacsonyak. A nők alig érik el a 160 cm-es magasságot és a férfiak is jó egy fejjel elmaradnak a mi fiaink magasságától. Mindenki színes népviseletet hord, a nők a hagyományos indián öltözékük természetes részeként kezelik a mobiltelefont: a magukra kötött, gyerekszállításra alkalmas kendő mellett szinte mindannyiuk övében ott volt beszúrva valamilyen egyszerű, nyomógombos telefon.

A piac érdekes volt. Nagyjából a klasszikus józsefvárosi piacként kell elképzelni, árultak itt mindent a gyümölcstől kezdve a hűtés nélkül tartott hentesárun át a műanyag papucsig. Nagy volt a tömeg (turistát nem láttunk), és időről-időre félre kellett ugranunk valaki elől, aki épp cipelt valamit.

Vettünk banánt és kekszeket, üdítőket és a piac melletti pékségben frissen sült sütiket, hogy útközben tudjunk valamit enni.

Élmányekkel kellemesen feltöltődve és a finom kekszekkel, sütikkel jóllakottan ültünk vissza a kocsiba és vettük célba Chichicastenengot. A GPS szerint a távolság csak 30 km, de az út hosszára a rendszer másfél órát írt, amin a tegnap este tapasztaltak után már nem lepődtünk meg.

A meredek, kanyargós, rossz állapotú úton csak lépésben lehetett haladni, ráadásul a hajtűkanyarokból egyszer-egyszer észvesztő sebességgel, dudálva törtek elő a helyi távolsági buszok, melyek amerikai iskolabuszokból lettek átalakítva és felturbózva.

A sok fékezés miatt (pedig több helyen láttuk a táblát: használj motorféket!) erős égett szagot kezdtünk érezni és egy meredekebb kanyar után Béci odavetette, hogy kicsit furcsának érzi a féket. Na nekem se kellett több: jött a pánik, hogy azonnal álljunk meg, így nem vagyok hajlandó tovább menni. Sajnos pont egy hegy közepén lévő nagy kanyarban tört rám ez az érzés, így meg kellett várnom, hogy felkecmeregjünk a hegy tetejére (ahonnan ugye majd lefelé visz az út), de - újabb kis csoda - épp egy autószerelő műhely volt a falu első háza. Bár Béci szerint az égvilágon semmi szükség erre (csak pihentetni kell a féket, Cicka!), azért a kedvemért bementünk a műhelybe, ahol az egyből előkerülő, angolul nem tudó, Tommy Hillfiger pulóvert viselő helyi szerelőnek kézzel lábbal, orrunkat befogva elmagyaráztuk, mi a gond.  Nosza befeküdt a kocsi alá, egyenként felemelte mind a 4 kereket (úgy, hogy közben benne ültünk néhányan, mert nem szólt előre, mire készül), leengedett egy kicsit a fékolajból, levegőtlenítette a rendszert, Bécit felszólította, hogy pumpálja a féket, aztán azt mondta, most már rendben lesz. 200 Qtz-t fizettünk (még jó,hogy váltottunk!), de megnyugodtam.

Innen már csak 3 km-t kellett autózni Chichi-ig. Közel parkoltunk a híres, az 1500-as években, ferencesek által alapított San Thomas templomhoz, melynek sajnos csak a belső kerengős udvarába tudtunk bemenni, a templom zárva volt. A. homlokzat előtt óriási lépcsőt építettek hatalmas terméskövekből (a maya piramisokhoz hasonlót), melynek tetején egy férfi épp tömjént égetett térdelve a becsukott hatalmas kapu előtt. Mellette több indián asszony imádkozott a templom fala előtt.

A város maga nem szép a szó európai értelmében. Nem rendezettek az utcák, sok a szemét, és estefelé a szürkületben az emberek sem azt a vidám, tarka arcukat mutatták, amit korábban. Inkább kicsit lehangoló volt,  autentikus és nagyon érdekes. Betolakodónak éreztük magunkat, kívülállónak. Olyan volt, mintha meghívás nélkül akarnánk a függöny mögé lesni, kíváncsian bepillantani az otthonukba. Ettől függetlenül most sem éreztünk semmi fenyegetőt. A helyiek átnéztek rajtunk, mintha ott se lettünk volna, pakoltak és természetesen cipeltek dolgokat.

A főtéren találtunk egy éttermet, oda ültünk be vacsizni (Restaurante don Pascal)

A kaja lassan készült el és felejthető volt, ráadásul még előttünk állt a lefelé vezető út a hegyről. De Béci fantasztikus volt, a fék fogott, és én ültem elöl, hogy figyelmeztessem őt a topesekre. Az út elején kifogtunk két, hatalmas farönköket szállító kamiont, amiket muszáj volt megelőzni a kanyarok között, mert a rakománya mindkettőnek vészesen félrecsúszott. Nem szerettük volna alatta találni magunkat, vagy ami még rosszabb lenne, ha elzárnák a lefelé vezető utat, így halált megvető bátorsággal és nagy sebességgel elhúztunk mellettük.

Mikor hazaértünk, már mindenki hulla volt, nagyon jól aludtunk.

December 26. - 27. - 28.

A csomagolást szokás szerint nem paráztuk túl. 26-án este 10-re nagyjából mindenki készen volt, Peti is megérkezett (még el kellett ugrania egy cipőért a kis lakásába), Andris is befutott Vikivel, és végül leoltottuk a lámpákat. Mindenki igyekezett 110%-on aludni, mert reggel 3-kor csörgött az ébresztő és fél 4-re érkeztek a taxik. (2 kellett, egybe nem fértünk be.)

A korai indulásnak hála negyed 5 után már a reptéren is voltunk, amikor kiderült, hogy valamit elnéztünk, mert a gépünk csak 3/4 7-kor indul, így volt sok időnk. Fent az étteremben reggeliztünk, a fiúk csocsóztak egy jót, majd megkerestük a kaput, ahonnan indulunk és szétválogattuk a 3 átszállásra szóló 24 beszállókártyát.

Megindult az utazás: repülőbe be, repülőből ki, belépőpapírok töltögetése, biztonsági ellenőrzéshez vetkőzés - csomagok kipakolása, bepakolása, öltözés, sorbanállás.

Frankfurtba szinte pillanatok alatt odaértünk, a tranzitban töltött idő is rövidnek tűnt. Houstonba púpos Boeinggel mentünk, 10,5 óra volt az út, Grönland felett nagyon rázott, Kansas Citynél kevés hó volt a mezőkön, Houstonban borús idő és 8 fok fogadott. Pálmafák, fenyőerdők, sík vidék.

A houstoni reptéren egy, a váróterembe beszorult kis veréb annyira szomjas volt, hogy neki-nekirepült Petinek, amíg az meg nem értette, hogy nem enni kér, hanem inni. Mikor kitöltöttek neki egy kis ásványvizet egy kupakba, nagy megelégedéssel kortyolt belőle és aztán visszarepült a tető alá.

Nagyon lassan telt az idő, fáradtak voltunk és nagyon hosszú, 6 óra volt a tranzit. Végül Andrisnak mentő ötlete támadt és elővett egy társasjátékot, amivel egy kicsit el tudtuk terelni a figyelmünket a fáradtságról, nyűgösségről. Végül abszolút elcsigázva szálltunk fel utolsó járatunkra Guatelmala City felé. Sajnos erre a gépre nem sikerült otthon online foglalni helyet, ezért teljesen szétszórtak bennünket. Mi Bécivel, Katával és Andriskával a legutolsó sorba kerültünk, közvetlenül a WC mellé, ahová hamarosan valamilyen általunk nem ismert okból invázió indult: a gép összes utasára most jött rá a pisilhetnék, hosszú sorban álltak a szűk folyosón és emiatt hol a stewardessek kocsijába ütöttük a fejünket, térdünket, könyökünket, hol a sorban állók térdeltek belénk vagy másztak be mellénk, hogy helyet tudjanak adni a stewardesseknek. Szegény Andriska már totál kimerült volt, alig élt, nehezen viselte helyhiányt és az atrocitásokat. Mindannyian kifacsart rongyként éreztük magunkat és még nem sejtettük (szerencsére), hogy a java még hátra van!

A csomagátvételkor kiderült, hogy az egyik nagy táskánk (Béci és az én ruháimmal + valamennyi gyerekruhával) Houstonban elkallódott vagy fennakadt a biztonsági ellenőrzésen. (Abban voltak a gyógyszerek, talán azért). Mivel jó hosszan elhúzódott a csomag utáni nyomozás, kb. éjfél lett (+7 óra a mi szerveztünkben), mire kikeveredtünk a reptérről, de szerencsére ott várt minket a Europcar helyi képviselője egy "Anita" feliratú táblával (ami meglepő volt, de erről Whatsappon korábban értesítettek). Kiderült, hogy felesleges volt izgulni amiatt, hogy Béci jogosítványa csak 9 személy szállításáig érvényes, ez a járműcsoda pedig 15 főt képes befogadni, a kölcsönzős csak a jogosítvány lejáratának dátumára volt kíváncsi. Megkaptuk a hatalmas autónkat, kifizettük a Floresből való visszaszállítás 240 dolláros díját kártyával, feljegyeztük a kocsi 30-35 kisebb-nagyobb sérülését, majd elindultunk Andris GPS programja segítségével kalauzolva a Howard Inn Johnson szállodánkba.

A blogok, amiket találtam a neten, nagyrészt arról szólnak, hogy Guatemala City a világ egyik legveszélyesebb városa és sötétedés után nem tanácsos az utcákon mászkálni. Mondjuk mi kocsiban ültünk és a kivilágított, nagyvárosi utakon semmilyen veszélyt nem érzékeltünk, mégis megdöbbenéssel észleltük, hogy a szálloda parkolójában két gépfegyveres őr álldogál. Mikor Béci lehúzta sötétbarna autónk befeketített vezetőoldali ablakát, nagyon készségesen ugrottak oda, és amikor kiderült, hogy még foglalásunk is van, hatalmas mosollyal az arcukon segítettek a csomagokat becipelni a recepcióhoz. (reméltük, hogy a kalasnyikovok vagy micsodák nincsenek kibiztosítva a nyakukban).

A szállás minden várakozásunkat felülmúlta - sőt! Kiderült, hogy a 2 négyágyas szoba tulajdonképpen két 4 franciaágyas szoba, ezért mondtuk, hogy nekünk elég lesz egy is belőlük, de a recepciós felvilágosított, hogy egy embernek egy franciaágy jár. Nem volt kedvünk vitatkozni, meg amúgy is nagyon kedves volt, és barátságosan utasította el a kérésünket, így egy jóleső zuhanyzás után bezuhantunk az ágyba (kértünk még plusz takarókat, mert elég hideg volt).

A fáradtság ellenére, vagy talán épp azért, nem aludtunk túl jól és végül 9 - fél 10 felé lementünk reggelizni.

A szálloda nagyon szép volt és a reggeli napsütés a jókedvünket is visszahozta. A reggeli minden igényt kielégítően finom volt, a gyerekek élvezték, hogy lekerültek róluk a kabátok - pulcsik és, hogy kinézve az ablakon mediterrán hangulatú városkép terül elénk.

A szállodán kívül pedig a kedves gépfegyveres őrök vigyázták éjjel-nappal az autókat és az egész szálloda nyugalmát.

Mivel tegnap este azt mondták a csomagreklamációnál, hogy a következő houstoni járat csak 1 órakor érkezik, és ha szerencsénk van, ezzel megjön a hiányzó táska, Béci úgy döntött, hogy változtatunk a terven és nem indulunk el azonnal az Atitlan-tónál lévő következő szállásunkra, hanem megpróbáljuk elütni itt az időt. Az útikönyvben olvasta, hogy a reptér mellett van az állatkert (a szálloda meg 5 percre az állatkerttől), így felkerekedtünk és elindultunk, hogy a csomagunk érkezéséig megnézzük az állatkertet. Bár volt GPS-ünk és közel is laktunk hozzá, azért volt egy kis kavarodás az úton, ráadásul az autó méretei is szokatlanok voltak, de a végére csak sikerült odatalálni, és nem csalódtunk: nagyon nagy élmény volt!

Az itthoni, decemberi borús idő után a tobzódó színek, a tisztaság, a tágas terek, a jól táplált, boldognak tűnő egzotikus állatok látványa a szépen kialakított, gondozott kifutókban nagyon megfogott bennünket. Andriskával alig lehetett bírni, rohangált kifutótól kifutóig, mindent látni akart. Kata szeretett volna a kisvonatra ülni, de Andriska annyira lelkes volt, hogy nem volt szívünk megállítani őt, így jó nagy távolságokat gyalogoltunk, és még így is csak töredékét láttuk az állatkert hatalmas területének.

Nemcsak fogságban tartott, hanem szabadon élő állatok is megörvendeztettek bennünket: láttunk pávákat, különleges madarakat, iguánákat, pillangókat. A teknősök medencéjénél pedig abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy megfigyelhettünk egy ékszerteknős-nőstényt tojásrakás közben. Végül közös nagy kedvencünk a "jaguárundi" lett.

Nem szívesen függesztettük fel az állatkerti látogatást, de fél 2 körül megszólalt Béci telefonja: megérkezett a csomag, mehetünk érte a United Airlines irodájába. Visszaültünk hát a kocsiba és pár perc alatt megérkeztünk az Aurora Nemzetközi Repülőtérre.

Mivel még nem voltunk tisztában a helyi viszonyokkal és amúgy is borzasztó nagy volt az autó, Béci "angolosan" megoldotta a parkolást: leállt a reptér bejárata előtti "pick up" peronon és otthagyott bennünket a kocsiban. Ők ketten Andrissal beszaladtak a táskáért, mi pedig egyszer csak azt vettük észre, hogy megáll mellettünk egy sárga, nagyon hivatalosnak kinéző autó, amiből két, sárga láthatósági mellényt és nyakba akasztott igazolványokat viselő, rendkívül barátságtalan férfi száll ki.  Hipp-hopp, egy-két fénykép, és a mögöttünk álló, szintén tilosban parkoló autó kerekére már rá is került a kerékbilincs. Ekkor felénk fordultak, de Viki kiugrott a kocsiból és próbálta elmagyarázni félig olaszul, félig angolul, hogy mi csak pár percre álltunk meg és már megyünk is. Hála a valószínűleg eléggé kétségbeesett európai fejünknek, nem bírságoltak azonnal. A biztonság kedvéért azért minket is lefényképeztek, aztán elmutogatták, hogy telefonáljunk gyorsan, mert ha 5 perc múlva is itt találnak minket, nem ússzuk meg a bilincselést.

Már korábban a szállodában is feltűnt, hogy valamiért itt nem tudunk hívást kezdeményezni. Próbáltunk telefonálni az állatkertből is, de onnan sem sikerült: pi-pi-pi jelzés után leáll a hívás. Így aztán természetesen most sem sikerült telefonon elérni Béciéket, ezért szóltam Tominak és Petinek, akik velem együtt szintén eléggé megrémültek, hogy fussanak be és szóljanak, siessenek nagyon.

Eközben Béci odabent a reptéren pillanatok alatt megkapta a táskát, és mivel mindenki éhes volt, bementek Andrissal a Subway-be, hogy rendeljenek 6 szendvicset elvitelre. Mikor odaértek hozzájuk a kétségbeesett fiúk, ő nagy lelki nyugalommal kijött hozzánk (abban a pillanatban értek vissza az ellenőrök, még integetett is nekik), aztán mondta, hogy ne izguljak, készülnek a szendvicseink, Petiék megvárják, ő pedig tesz addig egy kört a környéken. Én nagyon ideges voltam, toporzékoltam, hogy hogy tehet ilyet, ha egyszer tilosban parkol, miért nem siet inkább, de aztán 3 kör megtétele után megjöttek a fiúk és tényleg nagyon éhes volt mindenki. Akkor már csak azon berzenkedtünk, hogy miért 6 szendvicset rendeltek, mikor nyolcan vagyunk???

Némileg megnyugodva és félig jóllakottan végre úton voltunk Panajachel felé.

A GPS azonban elveszítette a jelet, így újra meg kellett állnunk - ezúttal egy Burger Kingnél, ahol a wi-fi mellett szerencsére enni is lehetett, így néhány hamburger és kóla enyhített a feszültségen. (bár a Subway-os szendvics finomabb volt).

Most már elégedetten és frissen beszerzett GPS jelekkel folytattuk utunkat a kétszer 3-4 sávos, gyorsforgalmi úton, kifelé a városból.

Az elején a csúcsforgalom miatt nem tudtunk túl gyorsan haladni, aztán sima sztrádává szelidült a 3-4 sáv és a forgalom is normalizálódott.

A gyerekek még nem voltak túl fáradtak: barkochbáztak, játszottak, jól elvoltak.

Aztán beértünk egy kisvárosba, ahol minden előzetes figyelemztetés nélkül egyszer csak teljesen leállt a forgalom: egy teherautó mögé beszorulva csigatempóban haladtunk csak. Lépésben haladtunk, megálltunk. Álltunk 5 percet. Csigatempó. Megálltunk. Álltunk.

Legalább egy órát, de lehet, hogy többet is eltökölődtünk így, aztán nagy nehezen nagyobb sebességbe tudtunk kapcsolni és végül egy újabb sztráda-szerű gyorsforgalmi úton találtuk magunkat, borzalmasan rossz minőségű aszfalttal. Az aszfalt minősége (minősíthetetlensége) mellett a lépten-nyomon, figyelmeztetés nélkül felbukkanó fekvőrendőrők (Mexikóban "topes"-nek hívták ezeket, ott is nagy divat) nehezítették meg az amúgy sem egyszerű közlekedést. Amikor Béci már fáradt, vagy csak lankadt a figyelme a sötétben, kórusban sikítottunk: Topeeees! - satufék, egyes, bukkanó, kettes, döcögés harminccal... csak azért hogy néhány perc múlva újra megismétlődjön ugyanez.

Ezen nehezítő körülmények mellett még jó néhány, rogyásig megpakolt teherautó, dzsip és mellettük sok-sok kivilágítatlan motoros, biciklis botorkált az utakon, így arra is nagyon kellett figyelni, nehogy elüssünk valakit. A teherautókat vagy meg kellett előzni két topes között, vagy ha gyorsabb kocsihoz volt szerencsénk, akkor beállva mögé egy kicsit meg lehetett pihenni, hiszen a féklámpájuk figyelmeztetett arra,hogy akadály van előttünk.

Utunk vége felé dilemma elé állított minket a GPS: két út is jelölve volt, de melyiket válasszuk? Megkérdeztük egy éppen a teherautója ponyváját igazgató sofőrt, aki nagyon kedvesen útba igazított bennünket. Bécinek azonban rossz érzése volt, mert a viszonylag jó minőségű aszfaltos útról lekanyarodva a sofőr által javasoltra, egyből egy murvával felszórt bekötőút-szerűn találtuk magunkat. Dehát ha azt mondja, hogy erre kell menni...

Az az utolsó 10 km igazán embert próbáló volt. Katát előre vettem és a saját biztonsági övemmel csatoltam magamhoz, de így is annyira elzsibbadt a karom a végére, hogy alig éreztem attól, hogy folyamatosan tartanom kellett a fejét, nehogy lefejelje a műszerfalat.

Amellett, hogy szörnyű volt az útminőség, még a hegyek közt szerpentinszerűen kanyargott is a sokszor a földútnál is rosszabb "úttest" és néha akkora kátyúk állták utunkat, hogy nem is tudtuk, melyik irányból kerüljük ki őket. És természetesen itt sem hiányoztak az elmaradhatatlan topesek és megpakolt, füstöt okádó, csőrös ameriakai kamionok.

Hála a gyerekeimnek azért a feltétlen bizalomért, amit irántunk éreznek. Egy rossz szó nem hangzott el, nem panaszkodtak a rázkódás, a kényelmetlenség miatt, nem cirkuszoltak, nem féltek, nem szidtak, amiért ide hoztuk őket... Volt aki elaludt a rossz körülmények ellenére is, volt aki segített figyelni az utat... Csodálatosak voltak. És le a kalappal Béci előtt is, aki zokszó nélkül állta a sarat (sőt néha még mosolygott is a helyzeten egy-egy rázósabb szakasz után).

Panajachelbe beérve újabb nehézségbe ütköztünk. Először is, a Panajachel tábla mögött egy embermagas úttorlasz fogadott bennünket, majd nyilak jelezték, hogy menjünk csak vissza szépen valamennyit (hogy mennyit - ki tudja?) és egy másik úton próbálkozzunk a városba jutással. Ekkor azonban ismét mellénk szegődött a szerencse (apró csodák sorozata): az úttorlasz túlsó felén egy indián bácsi tökéletes angolsággal elmagyarázta, hogy merre kell menni, sőt a szállásunkat is ismerte, csak most az éppen ebből az irányból megközelíthetetlennek bizonyult.

Érezve, hogy már nem vagyunk messze a vágyott céltól, új erőre kaptunk és sok kérdezősködés és eltévedés után nagy nehezen odataláltunk a szállodánkhoz, amiről mint kiderült, pont a fentebb említett úttorlasz innenső oldalán van. Nem volt könnyű megközelíteni, de végül sikerült, és behurcolkodva láttuk, hogy megérte az erőfeszítést, mert igazán szép és igényes szálláshely volt. (Hála neked, Booking.com!)

Mikor elfoglaltuk végre a szobákat és itt is kértünk plusz takarókat (nappal 20-25, éjszaka 15-18 fok van), még visszaültünk az autóba, hogy keressünk egy éttermet, ahol végre ehetünk valamit. Egy kis olaszos vendéglőben vacsiztunk, pizzákat és tésztákat ettünk. Finom volt.

A fenti térképen követhető az útvonalunk. Guatemala Cityből először az Atitlan-tó partján fekvő Panajachelbe mentünk, mellette van Chichicastenengo, aztán visszafordultunk Antiguába, ami a főváros közelében fekszik, de csak innen vezet út az északon lévő, és a Belize-határhoz közeli Floresbe, ahol majd le kell adnunk az autót. Odafelé a nagy távolság miatt még útba ejtjük az Isabal-tavat és Florestől északra felmegyünk Tikalba, mielőtt elbúcsúzunk Guatemalától és elutazunk Belize-be.

2017. december 27. – 2018. január 12.

Bevezetés

Nagy izgalommal, várakozással és félelemmel készültünk az útra. Tomi (19 éves) például novembertől kezdve időről időre fejhangon felrikkantott a konyhában, fürdőszobában, ahol épp tartózkodott: „hujj, de jó lesz Guatemala!”, amitől hirtelen mindenkiben megállt az ütő.

Még nyáron vettük meg a repülőjegyet, és azért ez lett az úticél, mert Béci már kétszer megpróbált eljutni ide – sikertelenül, és emiatt nagyon izgatta a fantáziáját. Egyszer még huszonéves korában, családalapítás előtt, még nem is ismertük egymást, amikor egyedül, stoppal utazta be Dél-Amerikát. Ekkor épp a Mexikó-Guatemala határállomásról kellett visszafordulnia, ugyanis az ott lévő telefonfülkéből felhívta édesanyját az iskolai tanáriban és megtudta tőle, hogy vége a kalandoknak, ma péntek van, hétfőre érjen haza, mert be kell vonulnia katonának. (Hogy hogyan jutott haza péntektől hétfőig pénz és a visszaútra szóló repülőjegy nélkül, egy külön bejegyzést érdemel, de tény és való, hétfő reggel nyolckor jelentkezett a laktanyában).

Másodszor már 4 gyerekkel együtt voltunk Mexikóban és kimondva-kimondatlanul akkor is nagy vágya volt, hogy a bérelt autónkkal csavarjunk le Guatemalába.  Ekkor azonban az akkor másfél éves Andriska lázas betegsége akadályozott meg bennünket ebben a kalandban: fel kellett függeszteni az utazásunkat és pár napot egyhelyben tölteni egy tengerparti szálláson, amíg jobban nem lett. Így viszont kevés lett volna az idő, nem volt értelme nekiindulni: Guatemala csábító, de elérhetetlen célpont maradt.

Nos tehát, nyár közepén, optimizmustól eltelve és hosszas mérlegelés után megvettük a repülőjegyeket – baromi drága volt hetünknek, ráadásul 3 átszállással: Budapest-Frankfurt, Frankfurt–Houston, Houston-Guatemala City. Na, hogy megvoltak a repülőjegyek, többet nem is gondoltunk velük, pihentettük őket az utazós kistáskában és zajlottak a szürke hétköznapok.

Ősszel aztán kezdett izgatni a dolog, ezért rákerestem a konzuli oldalon, ahol megtudtam, hogy

„Nyomatékosan felhívjuk a Guatemalába utazni szándékozók figyelemét, hogy utazásuk megkezdése előtt mindenképpen kössenek teljes körű utas- és balesetbiztosítást, amely fedezetet nyújt az orvosi, kórházi ellátásra, valamint beteg- és halottszállításra.” ,(köszi!)

Valamint, hogy a közlekedés „meglehetősen fejletlen”, az ügyintézés „lassú és bürökratikus, és

„Különösen ne emeljük fel hangunkat az ügyintézővel. Leginkább csak spanyol nyelvtudással lehet boldogulni.”

És legvégül a hab a tortán:

„Tájékoztatjuk a magyar állampolgárokat, hogy az ország utazás és ott tartózkodás szempontjából "II. Fokozott biztonsági kockázatot rejtő országok és térségek" kategóriába tartozik. A térségbe utazó magyar állampolgárok különös körültekintéssel készüljenek fel utazásukra, tanúsítsanak fokozott elővigyázatosságot az utazás idején, illetve lehetőség szerint, a körülmények javulásáig egyes helyekre való utazásukat halasszák későbbre. Kábítószer bandák működése miatt az ország öt északi megyéjében többször rendeltek el rendkívüli állapotot vagy kijárási tilalmat.”

Na hurrá, és ide tervezünk mi a felháborítóan drága repülőjegyünkkel, a 6 és 11 éves (valamint 19, 21 és 23 éves) gyermekünkkel egy kis körutazást tenni bérelt autóval, egyebekkel, minimális spanyol nyelvtudással.

Első gondolatom az volt, hogy én ide nem megyek. Nem és nem. Itthon maradok Katával (bár az se túl jó, mert akkor halálra izgulom majd magam a többiekért).

Béci próbált nyugtatni, felhívta az összes, Guatemalában már többször járt ismerősét, barátját – mind mondta, hogy ez a kedvenc országuk, hogy biztonságos, ne izguljak, nagyon fog tetszeni.

Addig-addig nyugtatgatott és bizonygatta, hogy minden rendben lesz, míg beadtam a derekam. Oké, hát menjünk. (úgyis történik majd valami, gondoltam magamban, ami megakadályozza, hogy elinduljunk).

De persze nem történt semmi baj, sőt, egyre több jel utalt rá, hogy jó lesz ez nekünk, sőt időközben szert tettünk még egy útitársra is, Andrisra (30), aki Viki barátjaként nagy örömünkre az utolsó pillanatban csatlakozott hozzánk.

Így hát nyolcan vágtunk neki a NAGY KALANDNAK. (Peti egyszer megkérdezte, hogy hogy lesz ez? Majd csatlakozunk egy csoporthoz? Mire Béci: Petikém, mi leszünk A CSOPORT.)

A csoport tagjai tehát a következők:

Béci, Ildi, Viki, Peti, Tomi, Andriska, Kata és Andris.

Indulás előtt:

Utazásunk első, fárasztó része még itthon zajlott. Béci december 22-én, este 8 után ráébredt, hogy ideje cselekedni és megfogadni a tanácsomat: kérjünk segítséget a szomszédban lakó kedves barátnőnktől, Elfridtől, aki Bolíviában született és ennek megfelelően tökéletesen beszél spanyolul. A segítség az autóbérléshez kellett, mert interneten akárhogy próbáltuk, egyszerűen nem találtunk megfelelő méretű járgányt, ráadásul két nehezítő tényező is volt: az egyik, hogy a honlapok nagyrészt spanyolul íródtak, másrészt, hogy szerettük volna letárgyalni velük, engedjék meg: szeretnénk Guatemala Cityben felvenni és Floresban leadni a kocsit. (kb. 500 km-re a fővárostól).

Elfridék még nem voltak otthon, épp a repülőtérre tartottak, hogy fogadják a fiukat, aki Angliában tanul és most érkezik haza az ünnepekre, de sebaj, ha hazaérnek -  éjfél után - majd felhív néhány céget, ne aggódjunk. (az időeltolódás -7 óra, így épp időben voltunk).

Sok-sok telefonhívás következett (legalább 40 telefonszám az internetről), de egyik cég sem volt hajlandó belemenni az általunk felvázolt stratégiába: Guatemala City-reptér- autó fel, Flores-reptér- autó le, közben 4-5 nap utazás, mindez 8 főre.

Végül a legutolsó cég nagy nehezen belement, hogy ad árat, csak írják meg e-mailben a kérésüket. Ezt Elfriddel spanyolul megtették, aztán úgy érezték, minden rendben, és Béci hazajött aludni.

23-án vártuk a visszaigazolást az autóról, de nem jött válasz. Így este 8-kor Béci ismét átment Elfridhez, és közösen felhívták a céget, ahol közölték: ők nem tudnak semmilyen autóról, a tegnapi férfi, akivel beszéltek, ma szabadnapos, nincs kocsi és pont.

Újabb fejvesztett telefonálás következett, de amint a kölcsönzősök meghallották a 8 fős létszámot, rögtön elállt a szavuk és csak 7 fős terepjárókat ajánlottak. A gond csak az, hogy még ha össze is húzzuk magunkat, és a Kata valaki ölébe ül, akkor se fér be nyolcunk csomagja a terepjáró 7 kinyitott ülése mögötti szűk kis helyre. Este 8-tól éjfélig folyamatosan nyomták a telefonokat: nincs autó.. csak kis autó van... nincs autó... nincs autó.

Éfjél után csoda történt: december 27-re találtak egy 15 fős Nissan Urbano típusú autót, melyet minimum egy hétre kiadtak nekünk azzal a feltétellel, hogy ha Floresben akarjuk leadni, rá kell fizetni 240 USD-t a visszaszállítás díjaként. (ld.térkép, fentebb).

Béci és Elfrid írtak Douglas Velazqueznek Whatsappon, mert a cégnél ő beszél angolul (mondták ezt a telefonban spanyolul).

Béci nagy reményekkel tért haza, bár az ünnepek miatt 24.-től nehéz lesz visszaigazolást kapni az autóról, de így is nagyon örültünk a fejleményeknek és nagy hálával gondoltunk Elfridre.

És december 24-én dél körül megjött a visszaigazolás, sőt fényképet is küldtek az autóról. Juhú! Whatsappon válaszoltunk, megköszöntük, majd visszatértünk a karácsonyi készülődéshez.

2015. december 24. – 2016. január 9.

Ildi+Béla

Viki (21), Peti (19), Tomi (17), Andris (9), Kata (4)

Indulás

Mivel december 24-én délben indultunk, 23-án tartottuk nálunk a nagy családi karácsonyt. A karácsonyfát már korábban elhozta hozzánk a Jézuska, Kata nagy örömére, aki csak ült előtte hosszú percekig, csodálta a fényeket, díszeket – nagyon kedves látvány volt.  15 főre főztem, két hosszú asztalt terítettünk, felhoztuk a pincéből a tartalék étkészletet, becsomagoltuk az ajándékokat, kitakarítottunk… mindezt úgy, mintha nem másnap indulnánk a világ másik felére.

Hála Istennek szép közös karácsonyunk volt. A szokásos drukk elmaradt, minden jól sikerült, vidáman, egyszerűen ünnepeltünk. Sok szép ajándék került a fa alá, volt köztük meglepetés, és olyan is, amire már nagyon vágyott valaki, sok örömet szereztünk egymásnak.

Mindezzel együtt estére már nagyon fáradtak voltunk, ezért úgy döntöttünk, nem most pakolunk, inkább gyorsan lefekszünk, miután eltakarítottuk a vendégség után maradt romok nagy részét és holnap korán reggel majd bepakolunk,és már csak az utazásra koncentrálunk.

Ez így is lett. A repülőnk délben indult, 10-re kellett a reptéren lennünk, 9-re hívtuk a taxi(ka)t – mivel heten nem fértünk be egy autóba. Egy 7 fős család csomagjainak 2 hétre szóló összepakolása nagy kihívás. Nem volt ez másként most sem. Előkerültek a nagy hátizsákok és indult a vita: mi fér be és mit kell itthon hagyni. Sajnos be kell látnom, hogy velem volt a legtöbb probléma. A fiúk könnyedén összecsomagoltak 6 pólót, 10 alsógatyát, 2 rövidnadrágot és 1 papucsot. Vikivel sem volt gond, az egyetlen luxuscikk, amihez ragaszkodott, a mini hajvasaló volt – nos, azt könnyedén betuszkoltuk a ruhák közé. Sok helyet foglalt a gyógyszeres kistáska, a naptejek és a pipere: mivel folyadékot nem lehet a gépre felvinni, muszáj volt mindent a nagy hátiba csomagolni. A gyógyszerek között volt fájdalomcsillapító, hasmenés-gátló, erős hányás-hasmenés esetére ásványi anyagokat tartalmazó italpor, Katának, Andrisnak lázcsillapító, fertőtlenítő szer és ragtapasz. Vittünk magunkkal 50-es, 30-as és 10-es faktorszámú napvédő krémeket (hála értük a húgomnak, akinek megmaradtak még nyárról) és a piperébe kerültek a dezodorok, mini borotvahabok, borotvák a fiúknak, arckrém nekem.

2 nagy táskánk volt összesen: egy Vikinek, Petinek, Tominak és egy nekünk: Béci, Andris Kata és én. A hajszárítót megvétózták, a mini vasalóból nem engedtem (teljesen amatőr!), és hosszas könyörgésre bekerült a hajlakk (persze egyszer sem használtam, és útközben ott is hagytuk valahol). Szóval elég gáz vagyok.

Emellett volt egy kis hátizsákunk kézipoggyásznak… és ennyi. Mikor a taxik megérkeztek, csodálkoztak is a sofőrök!

A reptérre menet megvalósult egy régi álmom: azt mondtam a sofőrnek, hogy „kövesse azt az autót”! És bár mindent megtett, a másik taxis mégis meg tudott lépni, aztán kiderült, hogy mi vagyunk előrébb… nos, kalandos utunk volt.

Az első repülőút nem volt különösebben érdekes. Qatarral mentünk, egy luxus légitársasággal, ami elnyerte a világ legjobb légitársasága díjat is. Érthető: 300 db új repülőgépet rendeltek a következő évekre, a gépparkjuk átlagéletkora 5 év. A jelenlegi legnagyobb óriásgépből most 8 van nekik. A pilóta magyar volt. A 6 órás út alatt kaptunk enni-inni, az ülések háttámlájába épített képernyőn lehetett filmet nézni, zenét hallgatni, videojátékot játszani, vagy a műholdas kamerán figyelni, hol járunk éppen. A gyerekek jól elvoltak, még különösebben nem fáradtak el, este 6-kor (itthoni időszámítás szerint) értünk Dohába. Már sötét volt, mire leszálltunk, de szép képet nyújtottak a dohai felhőkarcolók.

Egy kissé feszített tempóban kerestük az átszállási lehetőséget: mindössze másfél óránk volt. A dohai reptér igen nagy, de a gyerekek örömére sok a mozgójárda, ami a kapukat köti össze egymással. A két kicsi végre felszabadultan szaladgálhatott a sok ülés után, boldogok voltak, kiabáltak, alig lehetett lecsendesíteni őket. Mikor odaértünk a kijelölt beszállókapuhoz, már szólították az utasokat: most az 5. zónában ülőket kérjük, most a 3. zónában ülőket… Mi csak néztünk: milyen zóna?! Aztán nagy nehezen rátaláltunk a beszállókártyán, de addigra persze a mi zónánk már beszállt. Sebaj, mentünk mi is. Hát ez egy akkora gép volt…! 2 teljes emeletes, 517 férőhelyes, egy kisebb falu lakosságának megfelelő mennyiségű stewardessel. Mi a 74. sorban ültünk, és mögöttünk volt még 2 zóna (meg felettünk egy második szint). Airbus A380-800.

Bevallom, nem szeretem a repülést, félni is szoktam, ha turbulenciás az út, de ezen a gépen semmit nem lehetett érezni! 12 szék egy sorban!Középen 4 ülés, a két szélen az ablakoknál 4-4, és ellátva minden kényelemmel: takaró, kispárna zokni, fogkefe, alvómaszk, füldugó. Dönthető ülések, választható menü, a gyerekeknek játék. El voltunk bűvölve. Nagyon kedves volt az is, hogy a két kicsinek a többi gyerekkel együtt a felszállás után szinte azonnal kihozták a vacsorát, így volt idő és lehetőség segíteni nekik az evésben-ivásban, mielőtt mi is megkaptuk a tálcánkat, mert azért összességében szűkös volt a hely.

A vacsora keleties volt, háromféléből lehetett választani, étlapot kaptunk hozzá: csirke, bárány, vagy vegetáriánus. Kicsit csípős volt a csirke, finom a bárány, sok volt a zöldség és a rizs, adtak mellé sütit és salátát és gyümölcsöt, inni annyit lehetett kérni, amennyit akartunk… igazán meg voltunk elégedve.

Az út időtartama ismét 6 óra volt, a gyerekek továbbra sem voltak túl fáradtak; Kata keveset aludt, Andris is csak az utolsó órában bóbiskolt el. Bangkokban reggel hétkor szálltunk le (a szervezetünkben éjjel 1 óra volt.)

Még a gépen kiosztottak egy regisztrációs nyomtatványt, amit mindenkinek külön-külön ki kellett tölteni, de ekkor már eléggé le voltam fáradva, nem figyeltem annyira, hogy ki mennyire veszi komolyan a feladatot. Így történt, hogy Tomi a két oldalból csak az egyiket töltötte ki, a többiek közül volt, aki nem írta alá vagy nem írta be a hotel nevét (a kitalált hotel nevét), ahol majd lakni fogunk. Ez elég nagy problémát okozott, mert Bangkokban óriási sorok álltak az útlevél ellenőrzésnél és véresen komolyan vették a lapok meglétét – egy csomó idő elment, mire mindegyik regisztrációs papír megfelelően ki lett töltve. Most már tényleg alig álltunk a lábunkon, majd megfagytunk, mert a reptéri légkondi ontotta a kellemes 16 fokot. Dönteni kellett, hogyan tovább: menjünk ki a városba, vagy keressünk vonatot/buszt/repülőt, ami továbbvisz bennünket a szigetekre.

Mindenki hisztis volt, én a legjobban. Kerekperec kijelentettem, hogy semmi pénzért nem vagyok hajlandó éjjel 2-kor (a szervezetemen belül) kimenni egy hatalmas metropoliszba két hullafáradt kisgyerekkel és végigcsinálni a szállást kereső tortúrát velük. És ha már úgyis itt vagyunk a reptéren, hát vonszoljuk át magunkat a nemzetköziről a belföldi oldalra és nézzük meg, hogy mi mikor hová visz bennünket… de még ma!

Béci és Viki nagyon aranyosak voltak. Minket letelepítettek egy megfelelően hosszú széksorba, és nekivágtak, hogy irodáról irodára járva a lehető legjobb ajánlatot megkeressék. 7-en vagyunk, nagyon nem mindegy, mennyibe kerül!

Kb. 1 órán keresztül nem is láttuk őket, végül Viki jött jelenteni a fejleményeket. A 9 óra 30-as és a 10 órás járatokra már nem volt hely. Mehettünk volna később elég drágán Phuketre, vagy a 17 óra 15-kor induló géppel Krabiba, a Thai Airways-zel, olcsón. Emellett döntöttünk, és miután megvettük a jegyeket, kerestünk egy éttermet, ahol ettünk valamit és próbáltunk ébren maradni.

Aztán feladtuk. Kerestünk egy olyan helyet a reptér egy sarkában, ahol kevesebben voltak, leterítettük a paplanhuzatot, amit a tengerparti héderezéshez vittünk, ráterítettünk pulcsikat, lefektettük Katát és Andrist, betakartuk őket kendőkkel, mi pedig végigfeküdtünk a széksorokon. Kb. 5 perc alatt elaludt az egész család…. kivéve engem, mert én őrködtem. A reptér tele volt thai utazókkal. Érdekes volt figyelni őket, és elképzelni, hová mehetnek. Látszott, hogy a legtöbbjük nem szokott hozzá a cipőviseléshez (pláne magassarkúhoz), kényelmetlenül feszengtek az ünneplő ruháikban. Sokaknál spárgával átkötött papírdoboz volt kézipoggyász gyanánt. Jönnek Bangkok különböző jobb-rosszabb negyedeiből, mennek a rokonokhoz északra vagy délre, viszik az ajándékokat, karácsony van… érdekes volt figyelni őket.

De nagyon, nagyon fáztam. A légkondi csak fújta, fújta a hideget, lobogott még a hajam is tőle. És nem lehetett kikerülni: minden 5 lépésnél állt egy ember magasságú szerkezet, nem is értettem, kinek jó ez.

Tomi felébredt, ő is át volt fagyva – mondtam neki, menjünk már ki az épületből, hátha kint melegebb van! Ahogy kiléptünk az utcára, elárasztott bennünket az a kellemes, párás 30 fok, az illatok, a szellő. Csodálatos volt. Üldögéltünk a buszmegállóban, két megfáradt turista, sápadtan, karikás szemekkel és éreztük, ahogy felenged a csontjainkban a hideg. Megérkeztünk.

Mikor már nem vacogtunk végre, visszamentünk a többiekhez, akik szintén kezdtek magukhoz térni. Nyűgösek voltunk és álmosak, de jót tett a szundi, azért optimistábban láttuk a világot. Béci nyomban elő is kapta a 10 éves útikönyvet, na most szállást foglalok! felkiáltással és felhívott egy telefonszámot. Pár perces beszélgetés után elégedetten tette le: van szobánk Krabiban és kijönnek értünk a reptérre.

Ez igazán jó hír volt.

A gépünk csak 5-kor indult, de már 3-kor becsekkoltunk, hogy legyen egymás melletti ülőhelyünk (ezt még a hölgy mondta az irodában), meg azért is, hogy teljen az idő.

Nézegettük a boltokat, vettünk egy papucsot Katának, Vikinek tetszett egy óra, de papa mindig arra tanít bennünket, hogy soha nem egyből választunk, így lemondott róla.

Egy Airbus 330-300-as, 300 személyes nagy géppel repültünk, szinte teljesen tele volt. A menetidő 1 óra 10 perc volt. Ahogy kiléptünk a reptérről, egy Mr Bela feliratot tartó ember várt bennünket egy Toyota kisbusszal.

Az út kb. 25-30 percig tartott, én semmire nem emlékszem, úgy aludtam végig, mint a bunda. A Bay Lay bungallók Ao Nang település nyüzsgő, boltokkal és éttermekkel teli főutcáján volt. 3db kétágyas,  fürdőszobás szobát kaptunk légkondival és egy-egy csótánycsaláddal felszerelve összesen 3900 Bath – ért (x7=Ft). A szobák sorházszerűen egy belső udvarban voltak, kis kertes labirintusban lehetett őket megközelíteni. Az ágyak, a fürdőszobák tiszták voltak, régi kb. 30 éves dizájn. Viki Petivel, Tomi Andrissal és mi ketten Katával aludtunk egy-egy szobában. Vikiék hozzánk jöttek zuhanyozni, mert amikor a csapot kinyitották, a lefolyóban náluk lakó, alvó csótánycsalád hirtelen életre kelt. A bungi-resortban a  lakóközösség főleg fiatalokból állt, de volt több korunkbeli házaspár is.

Miután nagyjából elrendezkedtünk, elindultunk vacsorát keresni. Kata palacsintát szeretett volna, meg is tudtuk a bungitulajtól, hogy kb. 100 méterre tőlünk van egy mozgó palacsintaárus. A főúton sok hangulatos étterem volt nyitva, szólt a zene (Wonderful life), rengeteg turistát láttunk. Sajnos a palacsintaárus kickbox meccsre ment, így – mert már tényleg nagyon fáradtak voltunk – nézelődés helyett visszafordultunk és a saját szállásunk éttermében vacsoráztunk. Nagyon finom thai ételeket ettünk, kedvencünk a kókuszos csirkeleves rizzsel. Ittunk hozzá frissen facsart görögdinnye- és narancslét, Andrisnak lecsúszott egy hamburger sült krumplival, Kata pedig mindenből csipegetett egy kicsit.

Csótányok ide vagy oda, mindenki nagyon gyorsan elaludt.

A csótányos szállásunkon délben ébredtünk, pontosabban felriadtunk, mivel 8-ra állítottuk be az ébresztőórát és 10-ig ki akartunk költözni. De az időeltolódás (jetlag) nagy úr!

Andriska bánatosan megjelent az ajtóban, hogy a WC-be küldött dolgok sajnos visszaköszöntek, Viki jött, hogy a csótányok aktívvá váltak. Ezek mind jelek voltak: innen menni kell.

Béci még tegnap este megkérdezte a recepciósunkat, hogy tud-e bérelhető autót szerezni  7 személynek. Ajánlott is egy Toyota Fortune-t (otthon Lexus LX 200), kértük, hogy nézzen utána.

Mivel ennyire elaludtunk, gyorsan összepakoltunk – nem volt könnyű, mert a két nagy táska már eleve tele volt, most meg lekerültek rólunk a meleg cuccok, pulcsik, farmerok, zoknik, zárt cipők. De Béci zseniális a csomagolásban, ezt mindig tudtuk róla, és most már nem számított, hogy mennyi kézipoggyászunk van, gyarapodtunk hát egy-két nejlonzacskóval.

Amíg reggeliztünk (fokhagymás pirítóst), meghozták az autót, egy 7 üléses Suzuki APV-t (mi csak APU-nak szólítottuk). Méretre nagyobb mint egy VW Sharan, de kisebb mint egy kis- busz. Jobbkormányos, automata váltós, és minimális benzin volt benne, valamint jópár apró horpadás, karcolás volt rajta, amikor átvettük. A bungitulajunk javasolta, hogy indulás előtt fényképezzük le a sérüléseket a későbbi viták elkerülés e végett, így Béci 25 képet készített az autót körbejárva. Egy helyen még sebtapasz is volt a karosszérián - biztos bíztak a mielőbbi gyógyulásban.

Bepakoltunk, Béci beült a jobb oldalra és izgatottan megpróbált kitolatni az udvarból –nagyon ügyes volt, a tulaj segítségével sikerült is.

Volt egy kisebb vita, hogy na most akkor merre? Béci már hamar meg akart állni, szinte az első szállássoron, de az még mindig annyira a városban volt, hogy nem szívesen laktunk volna ott, inkább tengerparti bungiba vágytunk. Végül Viki unszolására tovább mentünk, hamarosan megláttuk a tengert, ettől mindenkinek még jobb kedve lett, hiszen a nap sütött, meleg volt, énekeltek a madarak, minden csupa zöld és piros és sárga … odavoltunk az örömtől, hogy itt lehetünk.

Mentünk tovább Phang Nga felé és a második leágazásnál, Klong Muangnál Béci észrevette a feliratot: Pine bungallows. Nosza lekanyarodott, hogy körülnéz.

3 db szabad házikó volt: egy ventillátoros 2 ágyas (600 Baht), egy ventillátoros 4 ágyas (900 Baht) és egy légkondis 4 ágyas (1600 Baht). A tulaj nagyon kedves, a környezet maga a paradicsom… végre olyan, amilyet elképzeltünk. Csendes, családias, a növényzet fantasztikus, őserdei dzsumbuj veszi körbe az épületeket. A tengerpart homokos, sekély a víz. Fél órán belül láttunk  kolibrit, mókust, több cicát, egy csivavát, két másik nagyobb kutyát, és egy óriás pókot a hálójában. Agámákat, seregélyeket és rengeteg pici, trópusi madarat. Csótányt nem.

A dolog eldőlt, maradunk. Mivel amúgy is utáljuk a légkondit, nem volt nehéz a választás, a két ágyas és a négy ágyas, ventillátoros szobát választottuk. Kicsit még alkudni is tudtunk: 1400-ért megkaptuk őket 4-5 napra.

Annyira békés, barátságos, annyira szép volt a környezet, hogy szinte magunkhoz sem tértünk. Önkívületi állapotban rohangáltak a gyerekek, videóztak, kagylót gyűjtöttek, rákásztak. A tulaj azt javasolta, hogy először fürödjünk a tengerben, hagyjuk a bejelentkezést és a papírok töltögetését későbbre. Kérdezte, hogy szeretnénk-e függőágyat a teraszra? Naná!

Kezünkbe nyomta a két kulcsot és megmutatta az apály-dagály időtáblát: nemsokára itt az apály, nem sok időnk van. Nem igazán értettük, miért számít ez ennyire, de amikor két óra múlva annyira visszahúzódott a tenger, hogy szinte száraz volt az egész öböl, mindent megértettünk.

Pancsikálás után – Kata nagyon élvezte, a tenger finom meleg volt -, bepakoltunk a házainkba (egyikbe Viki,Peti, Tomi, Andris és a másikba Mama, Papa,Kata), és levonultunk az étterembe. Ekkor már 4 óra volt, de nem voltunk túl éhesek, ennek ellenére nagyon finomakat ettünk és minden jóval olcsóbb volt, mint Ao Nangban.  Egyrészt sokat adtak, másrészt túlrendeltük magunkat, ezért Béci nagy örömére mindenki hagyott egy keveset a tányérján, amit aztán ő jól megehetett.

Az asztal mellől megtekintettük a naplementét – előttünk a parton két pálmafa közé kötözött függőágy… tényleg, már giccses volt az egész, de annyira idilli volt a környezet, hogy még legalább 2 órát üldögéltünk és dumcsiztunk ott. Kata és Andris a háttérben lévő, töredezett csempével kirakott kosárpályán múlatták az időt, találtak labdákat, azokkal játszottak. Volt ping-pong asztal is és lehetett focizni is, ha valaki arra vágyott.

Ahogy a Nap lassan leszállt a tengerbe és elsötétedett körülöttünk a táj, mindent átjárt a nyugalom. Életre keltek az éjszakai állatok, megjelentek a denevérek, furcsa huhogások, sikkantások hallatszottak az erdőből. Csobogott a tenger, csíptek a szúnyogok, béke költözött belénk is.

Este 8 körül a nagyok, Bécivel az élen, úgy döntöttek, még bemennek egy kicsit a városba. Mi ketten Katával otthon maradtunk, Andris ma a nagyok közé sorolta magát, ő is menni akart.

Hát mi az elején jól elvoltunk: Kata eldőlt, mint egy zsák, én végre nyugodtan olvasgattam a függőágyban. Egy kicsit meleg volt, amin ugyan időlegesen segített a ventillátor, de hamarosan döntenem kellett: vagy a forgó kerék hangjától, vagy a melegtől szenvedek inkább. Katára való tekintettel inkább a meleget választottam. Később hozzászoktunk: nappal egyenletes 30-34 fok, éjjel 23-25, ami pár nap múlva már igazán kellemes volt, egyáltalán nem hiányzott a légkondi, de az első napokban furcsa volt az otthonihoz képest szokatlan hőség.

Este 11-kor Kata úgy érezte, vége a délutáni alvásnak, kezdődhet a játék. Kipattant a szeme, boldogan jött-ment, előszedte a játékait. Én kicsit támolyogtam a fáradtságtól, de gondoltam addig nem fekszem le, míg a többiek meg nem érkeznek. Közben feltűnt, hogy bár a házak jó pár lépésre állnak egymástól, a hangok a sötétségben igen jól terjednek, pontosan lehetett hallani minden szót. Mivel az egyik oldalon finnek laktak, ennek nem volt nagy jelentősége.

A másik szomszéd egy fiatal európai  srác volt, aki napközben egyedül jött-ment, éjszaka viszont úgy tűnt, kihasználja Thaiföld másik, általunk nem ismert oldalát, és meglepi magát egy alkalmi barátnővel. És hát … khm … a hangszigetelés ott is elmaradt.

Nos, igyekeztem Kata figyelmét mindenfélével elterelni, énekelgettünk, meséltem neki és közben  hívogattam Béciéket, hogy merre járnak. Mondanom sem kell, nem azonnal vették fel a telefont, de amikor mégis, mondták, hogy ne izguljak, elindultak hazafelé. Mint utólag magyarázták, azt gondolták, hogy már mélyen alszunk, eszükbe sem jutott, hogy aggódva várom őket. (Jellemző!)

Éjfél… fél 1… Kata nem álmos… telefont nem veszik fel…

Na, amikor már rémeket láttam, befutottak. Mint kiderült, a boltok 11-kor zártak a városban, akkor ültek be a kocsiba, de a sötétben nem tudtak tájékozódni és a 20 perces útból két órás bolyongás lett.

De végre boldogan és fáradtan itthon voltak, a gyerekek kaptak egy-egy helyben gyártott, elefántmintás szőttes hátizsákot, aminek nagyon örültek, Kata elaludt, csakúgy mint a szomszédaink, és így én is nyugodtan hajthattam álomra meggyötört fejemet.

Még mindig hittünk abban, hogy ki korán kel, aranyat lel, így aztán 8-ra állítottuk be a vekkert. Meg se hallottuk! Aludtunk, mint a bunda 10-ig, akkor összekaptuk magunkat és levonultunk reggelizni.

A dagály magasan állt, élmény volt a fürdés. A személyzet az egyik pálmafára felkötözött egy hintát, két jó hosszú kötélre, így be lehetett himbálózni vele a tenger fölé – gyerekek, felnőttek egyaránt nagyon élvezték. Rajtunk kívül kb. 5-en voltak még a parton, nem nagyon kellett sorban állni.

2 körül Béci már nagyon szeretett volna indulni, így gyors készülődés után beültünk az APU-ba és izgultunk, hogy elérünk-e vele a benzinkútig…de persze elértünk.

Kb. 10 perc autókázás után megálltunk egy útszéli étteremben ebédelni, szép volt a kertje, sok szkink, agáma és kolibri lakott ott a rengeteg burjánzó trópusi növény között – Andris nagy örömére.

Finomakat ettünk és közben Béci kinézte az útikönyvből a következő úti célunkat: Tigris barlang nevű buddhista kolostor és barlangszentély.  A könyv szerint egy  hegy tetején áll a szentélyben egy hatalmas Buddha szobor, csodálatos a kilátás, 1275 lépcső vezet fel hozzá.

Mivel kolostorlátogatásra készültünk, hazaugrottunk hosszúnadrágokért és kendőkért, hogy megfelelően legyünk felöltözve és betartsuk a hely szellemiségének megfelelő írott és íratlan szabályokat. Peti és Viki kevésbé lelkesedtek az ötletért…tényleg nagyon meleg volt.

Az út Krabin keresztül vitt: igazi nyüzsgő, ázsiai forgalom közepette értük el kb. 5 körül, némi kérdezgetés után a célunkat.

Maga a barlangszentély is szép volt és érdekes, az udvaron  egy hatalmas tigris szoborral, és a körben üldögélő vagy söprögető, narancssárga ruhába öltözött kopasz buddhista szerzetesekkel, de az igazi látványosság mégiscsak a kőfalba vájt, egyenetlen lépcsősor volt, olyan magas lépcsőfellépőkkel, hogy nekem térdig ért egy-egy lépcsőfok.

Kicsit nehezítette a lépcsőmászást a szűk  hely, a lefele botladozó japán turisták, és a rengeteg majom, akik körülöttünk ugráltak és visítoztak.  Elég félelmetes volt, bár nem bántottak.

Minden lépcsőfordulóban ki volt írva, hogy hány lépcsőt sikerült eddig magunk mögött tudni. Én 374-nél adtam fel, eléggé megijesztett a kocsonyás lábakon, szenvedő arccal, két kézzel a kötélbe kapaszkodva lefelé botorkáló, a majmok visítására a fáradtságtól már ügyet sem vető japán hölgyek látványa. Nem tudom, ők meddig jutottak, de én nem akartam a végére így kinézni! A gyerekeim és a férjem már az elején elhúztak tőlem, nem tudtam, ők meddig bírják. Vikinek felkiabáltam még, hogy ne hagyja Andrist egyedül (Kata Bécivel volt), és leballagtam a tigrisszobor mellé az udvarba.

Nagyon jó volt ott üldögélni is. Nemcsak azért, mert elfáradtam és jólesett a pihenés, hanem mert volt a helynek egy igen erős, megnyugtató kisugárzása. Átjárt a nyugalom és a béke érzése, hallgattam a madarakat, a majmok zajongását és úgy éreztem, rendben van a világ.

Nemsokára megérkezett Viki Andrissal. Ők 500-ig jutottak, ott fordultak vissza és lefelé nagyon megijedtek, mert az előttük haladó svéd lányok kiprovokáltak egy kisebb majomtámadást, ami miatt ők is megrekedtek az egyik lépcsőfordulóban. Patthelyzet alakult ki, a majom vicsorgott és fenyegetőzött, a lányok vizespalackkal hadonásztak, végül az egyikük a korláton átmászva, a szakadék fölött lógva, kívülről kerülte meg a majmot, a többiek csapdába estek.  Szerencsére elég nagy volt a forgalom, így hamarosan érkezett egy bátor fiúcsapat, akik gondolkodás nélkül elmentek a majom mellett, aki szintén megunta a dolgot és beugrált a fák közé.

Közben szép lassan besötétedett. Lentről az udvarból csak a lépcső alsó szakaszát lehetett látni, egy idő után kiürült a tér körülöttünk. Nemsokára apró fények gyúltak a  magasban, ahogy a látogatók a mobiljaikkal világították be az utat maguk előtt és fel- felharsant a majmok koncertje. Egy-két elvetemült európai férfi futólépésben (!) tette meg az utat, felfelé is lefelé is.

Mikor már izgulni kezdtem volna, hogy nahát, hol lehetnek, kibukkant a fák közül a család többi része. Béci nagyon büszkén mesélte, hogy Kata 680 lépcsőt mászott meg teljesen egyedül, csak bámult, hogy mennyire erős és kitartó. Onnantól ölben folytatta az utat, hol Peti, hol Tomi cipelte. Felvitték a hegy tetejére, ahol káprázatos volt a kilátás. Pont naplementére értek föl, mintha csak így tervezték volna, pihengettek és gyönyörködtek a természet nagyszerűségében.

Sajnos a nagy gyönyörködés közepette későn vették észre, hogy Tomi hátizsákja eltűnt (lerakta a földre maga mellé, amíg fényképezett), de szerencsére semmi pótolhatatlan dolog nem volt benne, egyedül a naplóját sajnálta, de hála Istennek ez még csak a harmadik nap volt, könnyen behozhatta a lemaradást egy másik füzetben.

Mire leértek, már teljesen sötét volt, alig várták, hogy megszabaduljanak a hosszúnadrágoktól, de összességében nem tűntek megviseltnek. Örültek, hogy teljesítették a feladatot és ilyen szép jutalmat (gyönyörű kilátást) kaptak cserébe.

Ao Nang-ban vacsoráztunk, kerestünk egy  helyet, ahol palacsintát árultak és ettünk vagy 30 csokis-banánosat, mindenki nagy megelégedésére.

A nagyok szerettek volna egyedül körülnézni, így megállapodtunk egy 11órás találkozóban a palacsintás előtt és különváltunk. Pont a mellettünk ülő asztalnál vacsorázott egy házaspár a resortunkból, németek voltak, 50 év körüliek és mikor beszédbe elegyedtünk, kérdezték, hogy mi hogy megyünk haza. Ők tuk-tukkal jöttek be, de nagyon drágának találták, nekünk van-e jobb ötletünk. Felajánlottuk, hogy szívesen hazavisszük őket is, így velük is megbeszéltük a 11 órát. Még csak 9 óra volt, Béci nagyon elfáradt, lassan telt az idő (a gyerekeknek persze túl gyorsan, még annyi mindent kellett volna megnézni!). Szerencsére mindenki pontosan érkezett a megbeszélt időpontban és most el se tévedtünk hazafelé, így éjfél körül már otthon is voltunk. Most nem volt gond az elalvással.

Fáradtság ide, fáradtság oda, Béci 8-kor kelt és megrendelte számunkra a recepción a „Hét sziget” hajóutat. Megbeszélte, hogy 13 órakor vesznek fel bennünket az autókölcsönzőnél, ahol leadjuk APU-t. Sajnáltunk megválni tőle, de nem volt már szükségünk tovább rá.

Kis kavarás és eltévedés után szerencsésen búcsút vettünk az autónktól és szinte azonnal be is ültünk az értünk küldött taxiba, ami szintén egy Suzuki APV volt, csak platós kivitelben és már vagy 8-an ültek rajta. Mi is mind a heten beszálltunk és kb. 5 perc alatt a kikötőben voltunk, ahol személyre szólóan, sorszámozva és aláírásunkkal igazolva átvehettünk egy-egy búvárszemüveget és pipát.

Egy viszonylag nagy hajóra szálltunk és kb. egy óra alatt elértük Poda Island-ot, ahol ki lehetett szállni búvárkodni. Mindenki kapott mentőmellényt, felrakta a szemüveget, bekapta a pipát és csobbant. A tenger finom meleg és kristálytiszta volt. A közeli szigetre is ki lehetett evickélni, szép fehér homok és érintetlen természet fogadott a parton. Én Katával úszkáltam, nagyon élvezte a frissen vásárolt karúszóját. Andris behisztisedett, mert az úszómellény felcsúszott rajta és bevágott a hóna alá, a szemüvegébe meg bement a víz, ezért a parton le is vett mindent magáról. Szegény Béci így jól megpakolva imádkozta vissza őt a hajóhoz. A hiszti kitartott a következő szigetig,  a Chicken Island-ig, ahol újra csobbanni lehetett. Andris maradt a hajón, mi Katával lelkileg támogattuk őt és vele maradtunk, de Béci Vikiékkel nagyon élvezte a tenger alatti élővilág látványát: láttak doktor- és papagájhalakat, csőrös csukákat, sügéreket, színes korallokat, kagylókat, egy kis ráját és a végén Viki észrevett a tenger fenekén egy 20B-os bankjegyet, amit Béci felhozott, hogy szerencsepénzünk legyen.

Naplementére érkeztünk a Railay félszigetre, hogy megnézzük a Phra Nang barlangot…csodálatos élmény volt. Maga a barlang nem volt nagy látványosság, de a tengerpart, a homok, a nyugalom, a naplemente együtt nagyon boldoggá tett bennünket. Sok-sok szelfi készült, Andris Katával kergetőzött és egymás fejére szórták a homokot, aminek természetesen hamar sírás lett a vége.

A hajón már várt bennünket a BBQ vacsora: rablóhús nyárson, ropogós zöldségek rizzsel – extra finom és bőséges volt. Akármennyit lehetett enni. Béci még egy harmadik adagon is gondolkodott, csak az ízéért, de végül túl jóllakottnak érezte magát.

Besötétedett és jött a bio-luminescencia show, amit mi már csak a fedélzetről élveztünk, de így is vicces volt. Mindenkire mentőmellényt, szemüveget és pipát adtak és beküldték őket a vízbe, ahol egymás kezét fogva egy hatalmas kört kellett formázniuk (kicsit a Titanic film katasztrófa utáni mentőmellényes jelenetét idézte a látvány), aztán egyszer csak lekapcsoltak minden lámpát a fedélzeten és láss csodát: a tenger alatt foszforeszkáltak a planktonok, világított a sok-sok apró állatka.

Hogy a magunkfajta lusta turisták se maradjanak ki a látványosságból, felhoztak egy vödör tengervizet a fedélzetre, és ahogy kiöntötték a padlóra, ott is felvillant egy pillanatra a foszforeszkáló fény.

A tenger hullámzása miatt végül nem láttuk mind a 7 szigetet (ahogy Béci fogalmazott: same same but always different), de amiben részünk lehetett, az igazán minden szempontból tökéletes volt.

A visszafelé út kezdetben eseménytelen volt, aztán a távolban feltűnt egy , a mienkhez hasonló hajó, ami mintha süllyedt volna, nagyon ferdén állt. Még poénkodtunk is, hogy nicsak, ott jön a csónak a megmentésükre, amikor mi is lassítani kezdtünk, aztán megálltunk. Sötétségbe borult a fedélzet, álltunk és vártunk valamire, senki se tudta, mire. Aztán megérkezett egy long tail boat (hosszú, nyitott thai csónak), és elkezdték az utasokat átterelni a csónakba a fedélzetről. Mi is átkerültünk, de a társaság fele nem fért be, ők a hajón maradtak. Állt egymás mellett a két hajó, sötét volt. Aztán előkerült egy zseblámpa, egy csavarhúzó, egy akkumulátornak látszó tárgy (talán a nagy hajóról), némi kopácsolás és … kigyulladtak a fények, felberregett a motor, és nagy ovációval elindultunk, majd befutottunk a kikötőbe. Valószínűleg az apály miatt a nagy hajó már nem tudott ott kikötni.

A parton először is leadtuk a búvárszemüvegeket, majd kaptunk teát és megnézhettük a tűznyelő show-t az egyik matrózunktól, ami szintén a program része volt és a japán lányok nagyon hiányolták. Hát…nagy élmény volt.

Hazafelé mindenkiért külön taxi jött. Mi a Pine bungallóból 10-en vettünk részt a túrán, így egy egész autót elfoglaltunk.  2 nő és 1 férfi utazott velünk, Braziliából érkeztek, jól beszéltek angolul. Az egyik nő már 15 éve Portugáliában él és nagyon szereti (Béci el is határozta, hogy a következő úti cél Portugália lesz), egy hotel séfjeként dolgozik. November 16-án indultak a barátjával és február közepén mennek haza, a barátnője pár hete csatlakozott hozzájuk. Voltak pár napot Szingapúrban, ami az utazásuk eddigi legjobb része volt, Malajziában Langkawin és most itt. Mikor meséltünk nekik a tegnapi templomos-hegymászós élményünkről, a fejükhöz kaptak: az utóbbi időben rengeteg lépcsőt másztak, most csak pihenni akarnak.

A Pine bungallót augusztusban foglalták a booking.com-on, és minden várakozásukat felülmúlta. Tátották a szájukat, hogy nekünk ekkora szerencsénk volt: csak bekopogunk és kapunk szobát, ráadásul mindjárt kettőt. Hát igen. Tényleg nagyon szerencsések vagyunk.

Kicsit berzenkedtem reggel, hogy miért kell már megint tengerre szállnunk, miért nem maradhatunk itthon nyugiban? Aztán a család meggyőzött, hogy nem azért vagyunk itt, hogy üljünk a fenekünkön, hanem hogy minél többet lássunk, élvezzünk. Hát gyerünk!

A mai napra Béci egy csónaktúrát szervezett, ami egy másik szigetre visz el minket. Rajtunk kívül egy fiatal pár fizetett be még az útra, de ha szerettük volna, mehettünk volna külön is. Nem bántuk a társaságot, így reggeli után roppant kényelmesen leballagtunk a partra az étterem előtt, ahol már várt a long tail boat egy kedves öreg halászbácsival és a már említett fiatal párral.

Mivel a szigeten nincs étterem, a mi bungallónk készített számunkra ételcsomagot erre a napra, illetve kaptunk egy csomó palackozott vizet. A bácsi mindent gondosan elhelyezett, az ételcsomagok mellett bennünket is, hiszen nem volt mindegy az egyensúly szempontjából, hogy ki hova ül.

Elindultunk. A tenger barátságos volt, de ahogy kiértünk a sziget fedezékéből, megnőttek a hullámok és kezdtek átcsapni rajtunk. Percek alatt mindenki csurom víz lett, Katát az ölembe vettem és a magunkkal hozott paplanhuzattal letakartam. Békésen, zokszó nélkül üldögélt a sötétben. Egy ilyen kis csónakban ülve egészen másként értékeljük a helyzetünket: ráébredünk, hogy mennyire pici pontok vagyunk a hatalmas természetben, mennyire kiszolgáltatottak a tenger kénye-kedvének.

Most  nem volt félelmetes a helyzet, de az út alatt többször eszünkbe jutottak a szerencsétlen menekültek, akik hasonló csónakokon vágnak neki az óceánnak és az egyáltalán nem biztonságos úton csak a jószerencséjükben bízhatnak (és mint tudjuk, nem mindig van szerencséjük).

Egy órai csónakázás után érkeztünk meg a legnagyobb Hong Island-re. Egy pontonhídon kellett kiszállnunk, és mivel nemzeti parkos övezetben voltunk, fejenkénti belépőt kellett fizetnünk. Ezt egyáltalán nem bántuk, sőt nagyon jó ötletnek találtuk, mert az így befolyó bevételekből lehetősége nyílik a helyieknek megvédeni és tisztán tartani ezeket a csodálatos, érintetlen szigeteket.

Meseszép hely volt, csak ámultunk. A fiatal pár már túl volt a fizetésen és eltűnt a szigeten. Mi sokan vagyunk, hosszabb időt vett igénybe, míg rendeztük az anyagiakat, aztán kibotorkáltunk nagy nevetve a pontonhídon a partra, ahol pár pillanatig csak döbbenten álltunk és csodáltuk a látványt.

Ilyen környezetet csak Tahitin vagy Polinéziában tudtunk eddig elképzelni, ahová ugye háromszor ennyi utazással juthat csak el az ember. A nagy ámulattól elfelejtettük kivenni a csónakból az ennivalót, és a búvárszemüvegek is a csónakban maradtak, így Béci Tomival visszament a kikötőbe, de a bácsika addigra már nem volt ott.

Kicsit kétségbe estünk, mert víz és étel nélkül rögtön szomjasnak és éhesnek éreztük magunkat, és ha jól értettük, csak délután 5-re fognak értünk jönni. Béci addig-addig ügyeskedett, míg sikerült találnia valakit, akinek az internetes telefonján meg tudta nézni a Pine bungallows telefonszámát és felhívta a recepciót. (hiába, a technika csodája!). A tulaj vette fel a telefont és nagyon kedvesen közölte, hogy mindjárt intézkedik.

Eközben én a gyerekekkel elvonultam a sziget egy távolabbi pontjára. Leterítettük a paplanhuzatunkat, és felkészültünk lélekben a hosszan tartó éhezésre-szomjazásra. Mondanom sem kell, hogy körülöttünk hirtelen előkerültek a vizespalackok, ételes dobozok.

A gyerekek egyelőre nem estek pánikba, élvezték a meleg tengert és a csodás helyszínt. Tomi visszatért üres kézzel, mondta, hogy nincs sehol a csónakunk. Béci nem jött vele, ezért egy idő után gondoltam, utána megyek, biztos megállt fotózni valahol. A kikötőben egy csónakban találtam rá, teljes nyugalommal közölte, hogy a bácsink egyszer csak megjelent és szólt, hogy délben indulunk tovább egy másik szigetre és majd ott fogunk ebédelni. Valószínűleg eredetileg is ez volt a terv, csak mi értettük félre és azt hittük, hogy 5-ig a meseszigeten maradunk.

Nagy volt az öröm, viszont már ¾ 12 volt, így kissé kapkodva összeszedtünk mindent és a gyerekeket is és  hamarosan mindannyian a hajón ültünk.

Béci összeismerkedett a fiatal német párral, akikkel együtt indultunk. Frankfurtból jöttek, 3 hete indultak, az útvonaluk Bangkok - Angkor - éjszakai vonat -Chiang Mai -Chiang Rai (a Fehér Palota gyönyörű volt)-Krabi volt. A lány harmadszor, a fiú másodszor volt Thaiföldön.

A long tail boat átvitt bennünket egy kisebb szigetre, ami egy homokpaddal volt egy nagyobb szigettel összekötve. Mindkettő gyönyörű volt és választhattunk, hogy melyikre szeretnénk kikötni, mi a kisebbre szavaztunk.

Nagy örömünkre megkaptuk az ebédünket: club szendvicsek, sült rizs zöldséggel volt az előre csomagolt kajánk. Nagyon finom volt és nagyon kulturált az egész. A hajó tele volt palackos vízzel, annyit ittunk, amennyit csak akartunk. Mikor végeztünk, az üres edényeket, evőeszközöket, szalvétákat visszatettük a zacskóba és vissza a csónakba, ami nagyon jó megoldás a szemetelés ellen. Mivel mindenki így csinálja, ezek a szigetek tiszták és a civilizáció hátrányaitól mentesek – egészen különleges élményt nyújtanak. Sokat fényképeztünk, Andrissal birkóztunk a vízben, búvárkodtunk, rákokat fogtunk, nagyon jól éreztük magunkat. Kata nem aludt el a parton, ő is boldogan lubickolt a többiekkel. Kb. 3-kor indultunk tovább, visszafelé egy kicsit elszundított az ölemben.

Hazafelé még behajóztunk egy smaragdzöld vizű lagúnába a nagy Hong szigeten, melyet mangrove fák és bokrok szegélyeztek és függőleges sziklafalak vettek körbe. Mellkasig ért a víz benne, mindannyian  kiszálltunk és sok csoportkép készült rólunk. Nagyon vicces és gyönyörű volt az egész. Mellettünk többen kajakoztak, de érkezett egy-egy high speed boat (motorcsónak) is, hogy tegyen az utasaival egy kört. Mivel a lagúna egy sziklafalakkal ölelt, zárt katlanban van, ahol a tengervíz keveredik a hegyekről beömlő édesvízzel, úgynevezett brakvíz keletkezik, mely különleges állat- és növényvilágnak ad otthont.

Az egész út 2800 Baht-ba került kaja nélkül, a tegnapi pedig 6300 volt – kb.5300 kaja nélkül.

Nagyon szerencsések vagyunk, hogy mindkettőt megrendeltük a bungitulajunktól. (Bécinek érte a hála).

4 körül értünk haza, a tenger már vészesen apadni kezdett, de azért még fürödtünk egy jót. Andris Petivel és Tomival kagylókra vadászott, én olvastam a függőágyban.

Itthon vacsoráztunk, közben néztük a giccses naplementét a tengerrel, halászcsónakokkal, behajló pálmafákkal, függőággyal és söröztünk.

Aztán vívódtunk, hogy menjünk a városba, vagy maradjunk, illetve azon vitatkoztunk, hogy mi legyen holnap. Béci mindenáron azt szerette volna, hogy külön menjünk  a nagyoktól, mert az nekik nagy élmény lenne. Én egy kicsit ellenkeztem, de aztán ő győzött és lefoglalt holnapra egy félnapos kajaktúrát Viki-Peti-Tominak, nekünk meg egy egész napos horgászutat Andrissal és Katával. (2*3000 + 1500B **7Ft)

Kata hulla volt, hisztis és nyűgös, de a mesétől megnyugodott, játszott egy kicsit, és boldogan vette tudomásul, hogy eltekintek a zuhanyzástól.

Ahogy kanyarogtunk hegyek között, nagyon megéheztünk, ezért megálltunk egy kis szállodánál - Da Angelo volt a neve. Gyönyörű olajfaligetben állt, szamócafák, narancs-, cseresznye-, gránátalma- és pálmafák között. Az idő meleg volt, ragyogóan sütött a nap, májusi kék volt az ég az élénkzöld mandulafenyők és a szürkés olajfák hátterében. Ahogy a kertbe bepillantott, Béci máris tövig nyomta a fékpedált, de így is csak kb. 20 m-rel később tudtunk megállni és visszafordulni a kanyargós úton. 

Ahogy kiszálltunk, mindannyian azt éreztük, hogy "megjöttünk". A helynek egyedi szelleme volt. Az épületen lévő kis márványtáblán láttuk, hogy II. János Pál pápa is megszállt itt.

Az étterem 1955-ben épült, hatalmas volt és mi voltunk az egyedüli vendégek. Nagyon kedves volt a kiszolgálás, finom az ebéd. Az udvarból kihajtva szinte véletlenül pillantottuk meg a San Damiano kolostor felé vezető út tábláját, és elhatároztuk, hogy arra megyünk és megnézzük. Bátran állíthatom, hogy életem legnagyobb élménye volt!

San Damiano eredetileg egy bencés rendháznak adott otthont, léte 1030 óta van dokumentálva. 1205-ben ebben az omladozó kis épületben imádkozott a XII. századi festett feszület előtt a fiatal és nyugtalan Francesco, amikor Krisztus a kereszten hirtelen életre kelt és felszólította őt, hogy építse újra egyházát. Ferenc a saját kezével kezdte építeni a templomot, és később is kedvenc menedékévé vált.

Szent Klára, Ferenc követője és barátja itt alapította meg a Clarissa rendet 1212-ben, és egy emeleti szobában itt halt meg 1253. augusztus 11-én. Testét néhány évvel később a Basilica di Santa Chiarában helyezték végső nyugalomra, melyet az ő tiszteletére építettek.

A kolostorhoz vezető ciprusokkal szegélyezett, kikövezett út a fákkal beültetett, déli hegyoldalban vezet, és szinte mámorító volt, egészen ámulatba ejtő, ahogy közeledtünk a templomocska felé. Nem is lehet szinte szavakkal leírni az élményt: annyira meleg volt, mint az egész út során egyszer sem, az ég szikrázóan kék volt, sehol senki, csak a csend, és amikor odaértünk a kapuhoz, szinte egyszerre szólaltak meg a madarak, amiket addig nem is hallottunk. Az út mellett egy bronzszobor képében megformálták Szent Ferencet, amint törökülésben ül és a távolba mered, annyira élethű és szép volt, mintha hirtelen visszarepültünk volna az időben.

Mikor odaértünk, pont egy szerzetes lépett ki egy kiskapun. Mivel mi voltunk az egyetlen látogatók, és fogalmunk sem volt, hogy merre kell menni, adta magát a lehetőség, hogy lépjünk itt be. (Béci végig hajtogatta aztán később, hogy ott nem lett volna szabad arra menni, de a szerzetes nem szólt ránk).

Ahogy beléptünk, szinte megcsapott a hűvös levegő, a csend és a nyugalom. Egy kis kápolnába jutottunk, évszázados falak közé, ahol leültünk néhány percre, de a kíváncsiságunk olyan erős volt, hogy nem bírtunk sokáig egy helyben maradni, mert látnunk kellett a többit is.

A falakon megfakult, régi freskók - főleg Szent Ferenc és Szent Klára életének képeit mutatják be. A lépcsők annyira kopottak és girbegurbák voltak, hogy el tudtam képzelni, ahogy Szent Ferenc és követői a saját kezükkel építgetik a termeket.

Amikor kijutottunk a kerengőre, ismét hallottuk a madarakat és szelet és megint elfogott az a csodálatos érzés, amit azóta sem tudok megmagyarázni.

A képek sajnos nem tudják visszaadni a hangulatát.

Azt elfelejtettem mondani, hogy a gyerekeket kint hagytuk az autóban, amikor elhatároztuk, hogy ha már itt vagyunk, megnézzük ezt is. (Lehet, hogy ezért is hatott rám ennyire erősen, mert nem voltak ott, hogy nyafogjanak :) ). Mikor azonban visszamentünk és tényleg szinte kábultak voltunk az élménytől, nem hagyhattuk annyiban, nekik is látniuk kellett. Így velük együtt mégegyszer végigsétáltunk, és másodszor sem okozott csalódást! Biztos vagyok benne, hogy ide egyszer visszajövünk!

Bocs, hogy csak most folytatom, de betegek voltunk (Andris tüdőgyuszi, én megfázás), és nem volt lelkierőm nekiülni.

Nos tehát:

November 4. csütörtök

Reggel 8-kor keltünk, Petiékbe 9-re sikerült életet lehelni. Reggelit a szállodánk szomszédjában lévő kávézóban kaptunk, majd bepakoltunk, fényképeztünk még párat, kavarogtunk az egyirányú utcákban, és elindultunk Casciába. Az út nem tartott sokáig, nagyon szép őszi lombszínű erdők és útszéli, pirosra színeződött cserszömörceligetek között értünk célhoz, 18-20 fok volt. Először felmentünk a hegyre az Ágoston rendi kolostort megnézni.

Ahogy kanyarogtunk felfelé, a gyerekek az egyik szomszéd kertben megpillantottak egy kis csüngő hasú malacot, ami Andrist eufórikus állapotba hozta. Amint leparkoltunk, azonnal rohant is oda hozzá, el se lehetett rángatni onnan. Maga a kolostor a hegytetőn állt, csönd volt és napsütés, messzire el lehetett látni a szemközti domboldalon. Nekünk nagyon tetszett. A kolostort most is használják, bemenni nem lehetett, csak kívülről néztük meg. Ráadásul láttunk egy fantasztikus, több száz éves léckerítést, amitől Béci egészen lázba jött. (Tomika ki is akadt, hogy mi olyan szép rajta, már teljesen el van korhadva!)

Ezután egy kanyarral lejjebb a városban bementünk a templomba, ahol éppen akkor fejeződött be a mise.

Szent Ritáról:

Roccaporénában született 13801 körül (Casciától kb. 10 km), szülei nagy örömére, hiszen már lemondtak a gyermekáldásról. Már gyermekkorában Istennek szentelte magát, apáca szeretett volna lenni, de szülei kívánságára korán férjhez kellett mennie egy nehéz természetű, hirtelen haragú emberhez. Férje rossz természetét hősies türelemmel viselte, nem panaszkodott. Mindenben engedelmeskedett hitvesének, azzal az egy feltétellel, hogy templomba eljárhat. Szelídségével és jó természetével végül sikerült férje rossz természetét legyőznie, és lelkét Istenhez vezetnie. Megtérésének Ritával együtt örült az egész falu. Sajnos szülei halála után férjét is hamarosan elvesztette - bosszúból ölték meg - és két kicsi gyermekét is magához vette az Úr, miután Rita imádkozott és kérte, nehogy atyjuk iránti bosszújuk beszennyezze a lelküket.

Miután így egyedül maradt, Rita kolostorba szeretett volna lépni. Casciában jelentkezett a Mária Magdolna ágostonos kolostorba, de háromszor kapott elutasító választ özvegysége miatt. Végül 1407-ben jutott be csodálatos körülmények között: Keresztelő Szent János, Szent Ágoston és Tolentinói Szent Miklós vitték be éjnek idején a kolostorba.

Valószínűleg még nem volt 30 éves, amikor a nővérek befogadták, s mivel olvasni nem tudott, imádságok elmondására kötelezték. A nővérek közül engedelmességével, türelmével és jámborságával tűnt ki.

Különös tisztelettel elmélkedett Krisztus szenvedéséről, s arra vágyott, hogy osztozhasson a megfeszített Krisztus kínjaiban. Egy nap, amikor a kereszt előtt térdelt, érezte, hogy a töviskorona egy tüskéje a homlokába fúródik. Mély sebet kapott, mely később elfertőződött, s a belőle áradó szag miatt Ritát elkülönítették a nővérektől. Egy római zarándoklat kapcsán azonban annyira kérte Isten könyörületét, mivel a bűzös seb miatt nem akarták elengedni, hogy az utazás idejére eltűnt a seb, de a fájdalmak megmaradtak.

Betegségei, böjtölései és a munka felemésztették erejét, utolsó éveit ágyhoz kötötten töltötte. 1447. május 22-én halt meg, halálát egy emberi kézzel nem érintett harang szava hirdette meg. Rita testét soha nem temették el, mert csodálatos módon nem látott romlást. Sértetlenül került ki a tűzvészből is, melyben néhány évvel a halála után cédrusfából készült koporsója porig égett.

Ritát már halála előtt szentnek tartották, s halála után 10 évvel, még mielőtt az Egyház hivatalosan nyilatkozott volna, a nép szentként tisztelte. Boldoggá avatását 1626-ban, szentté avatását 1900-ban fejezték be. XIII. Leó pápa Umbria gyöngyének nevezte őt.

A hagyományok szerint Szent Rita az egészen kilátástalan helyzetekben is képes segíteni, ezért a lehetetlenségek szentjének tartják.

Temploma 1937-47 között épült, belül egyszerű, de szép. A bal oldalon, egy elkerített részen van Szent Rita üvegkoporsója. Állítólag sok csodás gyógyulás következett már be azon a helyen. Mi nem gyógyulni jöttünk, csak megköszönni a sok jót, amit kaptunk, és örömmel láttuk, hogy nem vagyunk egyedül. Sokan álltak és imádkoztak a kerítés előtt. A gyerekek is meghatódtak, hiszen előtte elolvastuk az élettörténetét, halálának időpontját, és tényleg csodálatos volt látni a koporsóban a testét.

Áhitatunkat némileg megzavarta, amikor a mellettünk álló olasz nénike füles szatyrában megszólalt a mobiltelefon, amit persze nem azonnal talált meg. Mikor végre rábukkant, hosszas csevesgésbe fogott a vonal túlsó végén lévő valakivel, majd a legnagyobb lelki nyugalommal eltette, és ott folytatta a Miatyánkot, ahol abbahagyta. Jellemző a mentalitásra, hogy ezen senki nem akadt fenn, teljesen természetesnek vette mindenki, senki semmilyen megjegyzést nem fűzött hozzá.

Mivel a tegnapi nap azért megviselt bennünket, és még nem mertünk hinni benne, hogy a gyerekek tényleg meggyógyultak, nem mertünk hosszabb ideig a városban időzni. Andris is, Viki is elég bágyadtak voltak, így ők a kocsiban maradtak, míg én bementem a helyi egyetlen boltba, aminek az egyik fele hentesárut, a másik fele Szent Ritás emléktárgyakat árult. Vettem néhány képecskét, ezt-azt ajándékba, és már indultunk is tovább Assisi felé.

Mivel véletlenül úgy alakult, hogy Szent Benedek szülővárosába is elvetődtünk, írok róla is pár szót:

Szent Benedek élete

Szent Benedek képe a Főmonostor ebédlőjében

Nursiai Szent Benedek a Bencés rend alapítója, s őt egyben az egész nyugati szerzetesség atyjának nevezhetjük. Életének részleteiről Nagy Szent Gergely pápa (550-564) a Dialógusok című munkájának második könyvéből tudunk.

Szent Benedek 480 körül született az Appenninek között megbúvó ősi kis városkában, Nursiában (Norcia). Újabb hagyomány szerint ősei az előkelő Anicius nemzetségből származtak. Egy húgáról, Skolasztikáról tudunk, aki maga is szerzetes lett. Rómában kezdte meg tanulmányait, ahonnan az erkölcsi romlottság és a zavaros politikai helyzet miatt - még mielőtt tanulmányait befejezte volna -, a szabin hegyek között fekvő kis Effide városába ment. Itt a templom papja mellett élt, és valószínűleg teológiai tanulmányokat folytatott. Az sem kizárható, hogy diakónussá szentelték. Egy csoda, a széttörött cserépszita összeforrasztása miatt szentként kezdték tisztelni, ezért elhagyta a várost, és az Anio folyócska völgyében telepedett le egy barlangban, pár kilométerre Nero császár villájától. Remeteéletet kezdett. Itt hatalmas kisértéseket élt át. Ezeket azzal tudta legyőzni, hogy egy tövisbokorba vetette magát. Remeteéletét szigorú aszkézis jellemezte, még az egyházi élettől is teljesen elszakadt, annyira, hogy azt sem tudta, mikor van húsvét, a keresztények legnagyobb ünnepe. (Erre egy isteni sugallatra odaküldött pap figyelmeztette.)

Hírneve miatt a Vicovaroi sziklakolostor lakói meghívták apátjuknak, de később szigorú vezetése miatt meg akarták mérgezni. Ettől ismét egy csoda mentette meg: az áldás keresztjelére széttörött a méregpohár.

Ekkor visszatért Subiacoba, ahol egyre több tanácskérő kereste fel, tanítványok gyűltek köré, később előkelő rómaiak gyermekeiket is rábízták. Itt először tizenkét kisebb kolostort alapított, mindegyiket 10-12 szerzetessel. A kolostorok irányítását és az újoncok nevelését fenntartotta magának. Itt is több csodát művelt. Florentius pap irigy áskálódásaira azonban otthagyta Subiacot, de talán azért is, mert közben megérlelődött benne egy új szerzetesség eszméje: a teljesen közös életé, az apátság gondolata.

A hagyomány szerint 529-ben ment Montecassinóra, új alapítására. Ebben az évben csukatta be Justitianus császár Athénben az Akadémiát, melyet még Platón alapított, és 800 éven át volt a görög tudomány székhelye. Megnyílt helyette "az Úr szolgálatának iskolája" (Szt. Benedek Regulája, Prológus). Montecassino - Cassinum hegye - Róma és Nápoly között kb. félúton, a tengertől kicsit beljebb egy kb. 500 méter magas hegy. Tetején római vár állt egy Juppiter templommal. A bálványoltárt Szent Benedek és fiai ledöntötték, és részben az ősi falak felhasználásával építették fel új monostorukat, benne két imateremmel (kápolnával): Keresztelő Szt. János és Szent Márton tiszteletére.

A monostor autarchiára, önellátásra rendezkedett be, arra, hogy gazdaságilag is lehetőleg önállóvá váljon: minden szükséges a falakon belül házilag megtermelhető és előállítható legyen.

Ez az újfajta szerzetesélet hamarosan felvirágzott, és valószínűleg még Szent Benedek életében újabb hasonló alapításokra került sor. Itt írta a Regulát, amellyel sok más kolostornak, sőt később az egész nyugati szerzetességnek iránymutatója, patriarchája lett. Sokan fordultak hozzá itt is tanácsért, útmutatásért.

Nagy valószínűség szerint 547. március 21-én halt meg.

© Pannonhalmi Főapátság

Az út Umbriába a hegyek között vezet. Egy órája mentünk mindössze, mikor a gyerekek panaszkodni kezdtek, hogy nagyon éhesek, így megálltunk egy Aquasanta Terme nevű kistelepülésen egy étteremben enni. Az autóból kiszállva megcsapta az orrunkat a gyógyfürdők kénes szaga, ami elég is volt Andriskának arra, hogy sugárban kihányja a benne levő... nem tudom mit, de jó sok volt belőle!

Mivel eddig az étkezések főleg az Autogrill nevű benzinkúti gyorséttermek szendvicseiről szóltak (meg a tegnap estéről), most először szembesültek a gyerekek az igazi olasz étlap jellegzetességeivel. Antipasti, Primi, Secondi, Dolci, Insalates, stb. és mindez nagyon kellemes árakon!

Tomika persze szokás szerint azonnal behúzta a kéziféket és megmakacsolta magát: neki semmi sem kell! Lefordítottuk neki az étlapot, és mondtuk, akármit rendelhet, minden finom lesz, higgye el! Mivel nem jutottunk dűlőre, ismét rendeltünk (mint tegnap) mindenféle tésztákat, Tomika az elsőt rögtön le is stoppolta, hogy neki az jó lesz, és persze nagyon ízlett neki. Minden el is fogyott az utolsó szemig! Meglepetést a Zupa di verdura nevű zöldségleves okozott csak, ami inkább főzelék volt, mint leves.

Az étterem egy középkori épületben volt, a mennyezet boltívei középkori kövekből épültek,a falakon századeleji képek a településről... nagyon megkapó és hangulatos volt, nagyon élveztük.

Evés után folytattuk az utat, és menet közben kiírtuk az útikönyvből az Umbriában meglátogatásra javasolt városokat: Spoleto, Toldi, Gubbia, Norcia.

Norcia épp útba esett, ezért a gyerekek nagy tiltakozása ellenére (nagyon elkapattuk őket a tengerparton!) megálltunk az óriási, középkori erődítmény-szerű városfal előtt.

Andris nagyon lelkes lett, mert észrevett egy ajándékboltot, ahol szerinte megvehetjük neki a tegnap egy benzinkútnál kinézett piros plüss százlábút. Hogy ezt megússzuk, gyorsan beslisszoltunk a városfal egyik kapuján, és gyönyörű utcácskákon találtuk magunkat.

Béci egészen önkívületi állapotba került a főtéren a gyönyörűségtől, a gyerekek viszont pont ellenkezőleg, egyfolytában csak azt hajtogatták, hogy "na ne már!!!", akárhányszor megálltunk egy pillanatra, hogy lefényképezzünk valamit.

Itt most újra idézem Béci szavait:

"Cicka jól és türelmesen viselte a gyerekek nyafogását, miközben én 200/100-as vérnyomással kóvályogtam az óriás teleszkópos fényképezőgépemmel, amibe nem fért bele semmi, mivel a normál látószögű objektív el volt törve. Azért így is sokat fényképeztem. A házak vakoltak voltak, sok terméskő ablakpárkány, ajtókeret, tetőeresz, lábazat és rengeteg, több száz ével kovácsoltvas kilincs, kopogtató, ajtófogantyú, ablakrács, erkélyláda, előtető, erkély, és kerítés-kapu-korlát kombinációt láttam az 1200-1400-1800-as évekből. Esélytelen volt mindent megnézni a gyerekek hangulata miatt, ezért úgy döntöttem, itt alszunk. Megkérdeztem egy öreg épületben lévő Albergo (hotel) árát, ahova Vikit kellett bekönyörögnöm WC-re, és mivel nem volt drágább, mint az eddigiek, kivettem két 3 ágyas szobát. Mindkettőben volt egy óriási franciágy és egy emeletes ágy."

 Mint kiderült, nagyon jó döntés volt az ittalvás: a tudattól, hogy nem kell újra autóba ülni és órákon keresztül szállást keresni, mindannyiunknak erőt adott. Béci és Viki kimentek az autóért a városfal elé ("az autóközlekedés és a parkolás is nagyon nehéz volt a szűk sikátorokban. Minden utca egyirányú volt és sohasem arra, amerre nekem kellett volna eljutnom a szállásunk felé. Mint egy kiszámíthatatlan labirintus") és becuccoltak. Mire elfoglaltuk a szobákat, Andris belázasodott, így egy gyors fürdő után gyógyszert kapott és ágyba dugtam. Béci annyira lázba jött a várostól, hogy kiment egyedül bóklászni, úgyhogy most megint az ő szavait idézem:

"A városnéző sétám fantasztikus volt, régen nem élveztem ennyire a "turistáskodást". 20 évvel ezelőtti, bolíviai emlékképek törtek elő bennem, miközben a kis utcákat jártam. Mi a gyerekekkel eddig csak a város sík részeit néztük meg, most kiderült, hogy mivel dombra épült, nagyrésze lejtős kis utcácskákból áll, melyek még a középkori kövekkel vannak burkolva, középen kis folyókával, ami régen a csatorna lehetett. A domb tetején állt a San Benedetto monostor, a bencés rend alapítójának szülőhelyén épített apátság. Az egésznek volt valami megfoghatatlan hangulata, a régi és új keveredésének, az embereknek... fantasztikus volt.

Fél 9-re értem vissza a szállodánkhoz, az Albergo Benito-hoz. Peti már nagyon éhes volt, ezért ketten lementünk vacsizni az étterembe. Viki nagyon maga alatt, már késő délután óta minden idegesítette, nyűgös volt és rosszkedvű, ezért korán el is aludt. Andrisnak lement a láza, Tomika pedig a Rab ember fiait olvasta. Peti nem igazán haladt az Arany emberrel."

Már mindannyian lefeküdtünk, mikor Viki átjött azzal, hogy nagyon rosszul van, és azzal a lendülettel hányt egy embereset, majd kapott egy extrém hasmenést.

Ezek után elég csendesen telt az éjszaka, Andris és Viki is szépen átaludták az éjszakát, és másnap egészségesen ébredtek.

Ui. Mindenkinek ajánlom a Normaflorét utazásokra!

Jól aludtunk, de mivel a szállodában nem volt konyha és reggelit sem kaptunk (így eshetett meg a tegnapi gixer az étteremmel), elhatároztuk, hogy gyorsan összepakolunk, kocsiba ülünk és elindulunk kávézót keresni. A környéket egyébként úgy kell elképzelni, mint Balatonszemest január 16-án. Kb. annyi vendéglátó helység volt nyitva.

Ahogy ott tettünk-vettünk, Andriska mondogatni kezdte, hogy fáj a hasa. Aztán se szó, se beszéd hányt egyet. Aztán még egyet. Aztán mikor kijöttünk a hotel ajtaján, szólt, hogy kakilni kell, így visszarohantunk a szobánkba, de mire odaértünk, olyan hasmenése lett, hogy már késő volt. Át kellett öltöztetni.

Indulás után a kocsiban megint csak hányt egyet, meg kellett állnunk és ismét át kellett öltöztetnünk. Mivel igencsak zsúfoltak voltunk, ettől kezdve a hangzavar mellett a szagok is állandó útitársaink lettek.

Mikor rájöttünk, hogy a tengerparti sétányon sétálva közel s távol nem fogunk nyitva találni semmit, újra kocsiba szálltunk, és bekavarodtunk a belvárosba. Itt végre találtunk egy családias kis kávézót, ahol nagyon finomakat ettünk és ittunk, sőt a tulajdonos olyan kedves volt, hogy mikor látta, mennyien vagyunk, simán felállította az egyik vendégét az asztalától, mondván, hogy az nekünk kell, ő üljön csak át a sarokba. Ő meg zokszó nélkül fogta az újságját, meg a kávéját és átbandukolt. Andris csak egy kis teát ivott.

Visszaültünk a kocsiba, és lementünk a tengerpartra. Gyönyörű idő volt, májusi kék ég, sehol egy felhő. Nem volt túl meleg, 15-18 fok, és fújt egy kicsit a szél, de a pálmafák és a kék tenger látványa nagyon feldobott mindenkit. Még korábban, a fiúk nagy könyörgésére vettünk egy labdát, annak most nagy hasznát vettük. Viki talált egy kimustrált vízibiciklit, oda letelepedtünk, zenét hallgattunk, naplót írtunk, néztük a tengert, fociztunk, Andris homokozott, kagylót gyűjtött... nagyon boldog pillanatok voltak.

Délután kettőig maradtunk, és mivel tegnap, szálláskereséskor egy Silvi nevű kisvárosba akartunk eljutni, de végül Francavillánál leragadtunk, elhatároztuk, hogy ha másképp nem, legalább kocsiból megnézzük, milyen lett volna.

Montesilvano felé indultunk, ez egy elegáns, tiszta barátságos szállodasoros település volt, Riminit vagy Jesolót össze sem lehet vele hasonlítani.

Silvi viszont, ami Montesilvano és Pescara között van, nem volt valami nagy szám.

Silvit elhagyva elindultunk Roccaporenába, Umbria és Szent Rita felé.

Miután elindultunk újra északra, persze egy halom fáradt és elégedetlen gyerek társaságában - megint autóózunk? mikor állunk már meg? stb., végre eljutottunk Pescaráig.  Legalábbis az útjelző táblákig, ott ugyanis úgy döntöttünk, nem megyünk be egy nagyvárosba, biztos kellemesebb és olcsóbb lesz ilyenkor, ha egy kis nyaralóvárosban próbálunk aludni. Végül Pescara határában a tengerparton, Francavilla nevű kisvárosban, a Hotel Californiában szálltunk meg. (Béci ettől kezdve amerikai kiejtéssel beszélt, a gyerekek nagy örömére).

Egy három és egy kétágyas szobát kaptunk, és ismét várni kellett a melegre, de ez kapóra jött, mivel éhesek voltunk.

Viki nem adta fel, tovább próbálkozott a telefonjával, hátha valami csoda folytán itt végre bejön a facebook (nem jött be), és nem jött velünk vacsorázni. Mi elindultunk kocsival, és kb. 800 méter múlva rábukkantunk a környék egyetlen nyitva tartó éttermére.

Gyanúsnak kellett volna találnunk az elegáns vendégeket. Gyanúsnak kellett volna találnunk, hogy egy pincér áll az ajtóban, és személyesen kísér az asztalunkhoz. De éhesek és jókedvűek voltunk, az eddigi éttermek mind nagyon kellemes és barátságos helyek voltak, és különben sem volt kedvünk tovább bóklászni, úgyhogy helyet foglaltunk.

Ismét mondom, gyanúsnak kellett volna találnunk, hogy nem voltak árak az étlapon... amit persze csak azután hoztak ki, miután megrendeltük az italokat. Béci nagyon nagyvonalú kedvében volt, még bort is rendelt nekünk (mármint nekem, meg magának), a gyerekek is kérhettek, amit akartak.

Aztán egy másik, még akkurátusabb pincér kihozta az étlapot - árak nélkül. Na, ekkor egy kicsit (de tényleg csak egy kicsit) ideges lett, és mondta, hogy "a jövőben Cicka, ha olyan helyre megyünk, ahol nincsenek árak, nyugodtan felállhatunk... az nem ciki". Mivel azonban már rendeltünk italokat, meg tényleg éhesek voltunk, rendeltünk.

Béci rendszeresen jár Olaszországba munkaügyben is, így nagyon tisztában van az ételekkel: primi-t együnk mondta (nemcsak itt, máshol is), mivel a tésztákat nagyon jól készítik ugye, és még soha nem érte csalódás.

Tomika étteremben elég nehéz eset, nem tud dönteni, szerinte soha semmi olyat nem lehet számára kérni, ami elég finom lenne, ezért már korábban jól bevált módszer nálunk, hogy megrendeljük mi, amit szeretnénk, ő megnézi, és a neki legszimpatikusabbat utána mégegyszer kérjük. Ráadásul Olaszországban nem is kell a második adagra sokat várni. Öten voltunk tehát, és rendeltünk három tésztát, meg nekem egy sole fish nevű halételt, grillzöldséggel. Furcsán néztek ránk, de ekkor még nem volt baj.

Na mi tetszett Tomikának a legjobban? A húsos tészta, és a sole fish, természetesen.

A halat kihozták, de mielőtt megkaptam volna, jött a főpincér, és személyesen, a két habtiszta kezével kifilézte nekem. Naggyon meg volt adva a módja!

Ekkor (a bortól már elég jó kedvünk volt, mert szinte soha nem iszunk) eszembe jutott, hogy oké, hogy nem tudjuk, hogy mennyibe fog kerülni a vacsora és oké, hogy a kártyánkon van elég pénz, de biztos, hogy itt van a kártyánk? (Egy fillér készpénzünk nem volt). Még el sem kezdtem keresni a táskámban a pénztárcát, mikor Béci elszürkült arccal már mondta is, hogy nincs itt, a fényképes táskában maradt, az meg a hotelban.

Mit tegyünk, mit tegyünk? A pincérek csak annyit láttak, hogy a családfő komor arccal feláll az asztaltól, kimegy, és az étterem előtt kocsiba ülve elhajt.

Hogy javítsak a renoménkon, gondoltam itt az ideje, hogy megrendeljem Tominak a halat. Szóltam a pincérnek, aki odajött, de már nem mosolygott. Mondtam, mit szeretnék. Bólintott és elment.

Kis idő múlva hozták a halat, zöldség nélkül, filézve (abszurdum!), egy tányér közepére rakva csak úgy póriasan, és szó szerint odacsapták elénk.

Na nem ragozom tovább... megtudtuk, hogy milyen érzés lenézett kelet-európai turistának lenni. 78 Eurót fizettünk, nem adtunk borravalót, és nem voltunk elégedettek!

Ott tartottam tehát, hogy a nyilakat követve beértünk a városba. Mindenfelé hotelek, éttemek hirdetései - látszik, hogy nyáron itt biztos nagy a forgalom. Most, november elején alig egy-két autót láttunk.

Kicsit elveszve követtük az iránymutatókat, mígnem felértünk egy óriási és szinte teljesen üres parkolóba, aminek végében egy egyenruhás alak állt. Gondoltuk, itt majd tudakozódunk. Mint kiderült, az egyenruhás alak a föld alatti, szintén teljesen üres parkolóháznak volt a biztonsági őre, de mint minden olasz, ő is nagyon szívélyesen és széles taglejtésekkel magyarázva próbált segíteni.

Mint mondta, hagyjuk csak itt az autót (most még fizetni sem kell), és kb. 300 méteres séta után már ott is leszünk "Padre Pio"-nál. Hálásan megköszöntük, kiszálltunk, és a csöpörgő esőben elindultunk. A gyerekekben a tegnapi és a mai sok üléstől tombolt a feszültség, úgyhogy még jó is volt, hogy kicsit sétálhattunk.

Pechünkre a sétány a bazársor mellett vitt, ahol giccsesebbnél giccsesebb tárgyakat árultak - természetesen mind Pio atya arcképével díszítve, és sajnos a képecskék, gyertyák, függők, rózsafüzérek, órák, gyöngyök, stb mellett Andriska nagy örömére játékok is kaphatóak voltak. Így az út harmadánál le is ragadtunk az egyik bolt előtt, ami Andriska számára elképesztően gyönyörű, uv zöld és uv lila színekben pompázó, műanyag trombitát árult potom 2 Euróért. Alig tudtuk elráncigálni onnan! Végül kompromisszumként azt mondtuk neki, hogy ha jól viselkedik, visszafelé megvesszük neki. Ezzel meg is pecsételtük a sorsunkat: kb. 3 percenként hangzott fel: mikor vesszük meg? Jó vagyok, megvesszük? Nekem KELL A TJOMBITA!!! Menjünk máj vissza, jó vagyok!!!

El lehet képzelni...

Nos, a templom:

Egy hatalmas, modern,  kicsit szocreál jellegű épületet kell elképzelni, amit 1954-ben kezdtek el építeni, amikor kiderült, hogy Pio atya számára a régi templom már nem elég nagy, ugyanis a miséjére és gyóntatására odasereglő zarándokok az előtte lévő teret is folyamatosan megtöltötték. 1959-ben szentelték fel és adták át a közönségnek.

Ebben a templomban található Pio atya sírja. Halála 1968. szeptember 23-án következett be, itt ravatalozták fel és szeptember 26-án itt helyezték örök nyugalomra a kriptában. A szentté avatási szertartás keretein belül 2008. március 2-án exhumálták, és a testet a nagyközönség részére láthatóan ki is állították (nem látott romlást) 2008. április 24. és 2009. szeptember 23. között.

A mi ottjártunkkor egy hatalmas,szürke szarkofág látszott elkerítve, itt lehetett a szent előtt tisztelegni.

A kriptát elhagyva meglátogattuk az atya celláját és a feszületet, mely előtt imádkozva kapta a stigmákat. Láthattuk a levelek gyűjteményét, melyeket a hívők írtak hozzá a világ minden tájáról (egy teljes szobát megtöltött egy évi levelezése), és azt a miseruhát, melyben utolsó szentmiséjét mondta 1968. szeptember 22-én.

Végigjárhattuk a folyosókat, melyeken közlekedett a gyóntatásból a misére és onnan a cellájába, láttuk a karzatot, ahol imádkozott, és azt a cellát is, ahol 1925-ben érzéstelenítés nélküli, 2 órás sérvműtétet hajtottak végre rajta. Ez az ő kívánságára történt így, ugyanis biztos volt benne, hogy amint elaltatják, a jó doktoroknak első dolga lesz a stigmáit vizsgálgatni. Itt megcsodálhattunk jó néhány kiállított műtéti eszközt, csipeszt, vattát, stb.

A látogatás során voltak igazán megrázó pillanatok, hiszen (számomra legalábbis) a szentek eddig a messzi múltba vesző, különleges lények voltak, most pedig testközelben láthattuk egy "mai ember" minden használati tárgyát, s mellettük a hiteles feliratokat. Tényleg nagyon szép és felemelő volt.

Persze olyan percek is voltak szép számmal, amikor Pio atya helyett Andriskában és az ő trombitájában merültem el nyakig, és az ilyen pillanatok miatt fordulhatott elő az, amit nagyon sajnálok azóta is: nem láttam vagy nem vettem észre a gyóntatószéket, ahol egyszerre két irányból tudtak nála gyónni napi 6-8 órán keresztül a hívek. Tomika látta, dehát az nekem nem sokat jelent. Sajnos.

Fellélegeztem, amikor Béci azt mondta, kiviszi a gyerekeket egy kicsit a térre, én menjek be nyugodtan a templomba. A templom belül is modern, és falat díszítő freskók inkább a hívek szeretetét, mintsem az ízlésüket bizonyítja, de csendes volt, nyugalmas - nagyon jólesett pár percet egyedül ott töltenem.

Béci szavaival pedig leírom azt, amit ők láttak kint, amíg én bent voltam:

"Épp naplemente volt, a borús, szürke ég határán viszont felszakadt a felhőzet és alóla kisütött a nap és az egész égboltot pár perc alatt szürkéből rózsaszínűvé változtatta. Az volt még csodálatos, hogy a templomtól, mely egy domb oldalában volt, nyugat felé egy óriási keresztet emeltek, mely magasan az égbe meredt és ennek hátterében jelent meg, a felhőkön lyukat ütve, a nap, amely ragyogó színekkel színezte át az eget. Így a szürke-fekete felhők között kilátszó ragyogó kék égboltfoltocskán kívül még a rózsaszín ezer árnyalatában szikrázó, és hófehér gomolyfelhők is voltak."

ÍGy utólag a képeket nézve, nem is tudom, sajnálom, hogy nem lehettem 2 helyen egyszerre.

Mikor kijöttem a templomból, már lement a nap, és a téren 2 hatalmas kutya feküdt, a gyerekek nagy gyönyörűségére.

Aztán persze Andrisnak eszébe jutott a vágyva vágyott trombita, és megkezdődött a rohanás - mi egy kicsit drukkoltunk, hátha nem lesz már nyitva ... dehát persze nyitva volt, és Andriska a boldogságtól a fellegekben járt, mert végül a trombita helyett egy rémes, műanyag tokba csomagolt libazöld műanyag gitárt választott.

Így fáradtan, de elégedetten értünk vissza az autóhoz, és mostmár teljesen sötét volt, fél 6. Jött a kérdés: hogyan tovább? Szállásunk nincs, és jókora út áll még előttünk, de merre induljunk? Nápoly felé, a Sorrentoi-félszigetre, esetleg még délebbre, Paestum romjaihoz? Vagy északra, Cascia felé?

Végül a józan ész győzött: másfél nap kemény vezetés áll a hátunk mögött, ha tovább mennénk délre, még messzebb lennénk otthonról és mivel összesen 6 napunk van, ez már túl sok lenne a gyerekeknek. A hideg, felhős, esős ég miatt végül úgy döntöttünk, hogy indulunk visszafelé Pescara és Szent Rita felé.

Mielőtt belépünk a templomba, szeretném bemutatni Pio atyát, aki egyike volt azoknak, akik utazásunkat ihlették (Wikipédia):

Padre Pio Pietrelcinából

Francesco Forgione (Pietrelcina, 1887. május 25. - San Giovanni Rotondo, 1968. szeptember 23.) Stigmatizált olasz római katolikus pap, kapucinus szerzetes. A Pio nevet a szerzetesrendben kapta. Pappá szentelése után Padre Pio (Pio atya) néven vált ismertté. Számos különleges esemény fűződik nevéhez. 1999-ben boldoggá, 2002-ben pedig szentté avatták.

Francesco Forgione 1887. május 25-én látta meg a napvilágot a dél-olasz, Sanvio tartománybeli kisvárosban, Pietrelcinában, Grazio Mario Forgione (1860–1946) és Maria Giuseppa de Nunzio Forgione (1859–1929) második gyermekeként. 4 testvére közül volt egy bátyja: Michele, és három húga: Felicita, Pellegrina, és Grazia (aki később apáca lett). Szülei állatokkal foglalkoztak, pásztorkodással keresték meg a betevőre valót. A nem messzi Szent Anna kápolnában keresztelték meg, ahol később ministrált is. 10 éves koráig állatőrzéssel foglalkozott, ami késleltette tanulmányai megkezdésének idejét. Egyszerű életet éltek, de későbbi visszaemlékezéseiben ezt írta: "családunkban nehéz lett volna tíz lírát találni, de sohasem hiányzott semmink se."

Vallásos légkör

Pietrelcina vallásos város volt, ahol az év összes ünnepnapját megtartották és a szenteket is nagy tisztelet övezte. Francesco szülei gyakran meséltek gyermekeiknek bibliai történeteket, és gyakran tanulmányozták a Szentírást. Úgy tartják, hogy Francesco gyermekkorától kezdve látta Jézust, Szűz Máriát és az őrzőangyalát, és beszélgetni is tudott velük, és amíg gyermek volt, meg volt róla győződve, hogy erre mások is képesek. 12 évesen részesült az elsőáldozás és a bérmálás szentségében.

Szerzetesség

Fiatal korában gyakran voltak mennyei látomásai és elragadtatásai. 1897-ben, az elemi iskola harmadik évének befejezése után egy adományokat gyűjtögető kapucinus szerzetessel való beszélgetést követően fogalmazódik meg benne a gondolat, hogy szerzetesnek áll. 1903. január 6-án belépett a morconei Kapucinus Ferences Testvérek Rendjébe, ahol ugyanebben a hónapban öltötte föl a ferences habitust és kapta a Frater Pio nevet (=Pio testvér). Novícius korában állítólag gyakran érték támadások a Gonosztól, aki egy esetben egy vörös szemű, fekete kutya képében jelent meg egy éjszaka a cellájában.

A stigmák előjelei

1910. augusztus 10-én Beneventoban pappá szentelték. Az ezt követő években kezdett erős fájdalmat érezni azokon a helyeken, ahol később a stigmák megjelentek: tenyere közepén, talpán és a mellkas egy pontján (Vö. 1911. szept. 8-án írt lelki vezetőjéhez levelét, in: Pio atya levelei. MÉCS, Budapest, 2008., 28-29. old.). A fájdalom intenzitása bizonyos helyzetekben nőtt, máskor csökkent. Ezen fájdalmaknak hatására egészségi állapota megromlott, ezért otthon maradhatott. Ezen idő alatt iskolában tanított és naponta tartott prédikációkat.

San Giovanni Rotondóban

Fiatalon, kezein a stigmákkal

1916 szeptember 4-én Piót San Giovanni Rotondóba helyezik, a Gargano hegyekbe. Vele együtt 7 atya működött a kolostorban. Katonai szolgálatát leszámítva haláláig itt élt. 1918. szeptember 20-án imádság közben megjelennek kezén, lábán és oldalán a stigmák. Értelmüket látomás tárja fel Pio számára: Krisztus társa lesz a szenvedésben. A stigmák néhány héttel Pio halála előtt teljesen eltűntek testéről. A San Giovanni Rotondóban való tartózkodása alatt meglátogatta őt a fiatal pap Karol Jozef Wojtyła (a későbbi II. János Pál pápa), akinek  megjósolta, hogy pápa lesz.

Rendkívüli jelenségek

Pio életében a stigmák mellett legismertebb és több tanú által igazolt rendkívüli jelenség a gyónók lelkének, gondolatainak olvasása, valamint az ún. bilokáció (egyszerre két helyen való jelenlét). Közismert, több esetben tanúsított és sokszor vizsgált jelenség volt továbbá a rendkívül magas testhőmérséklet (48 fok) és egy nagyon kellemes, intenzív virágillat, amely jelenlétéhez vagy az általa használt tárgyakhoz kötődött. (Ld. Castelli, Francesco: Padre Pio sotto inchiesta. Ares, Milano 2008. Közli a jelentést arról a vizsgálatról, amelyet Rafaele Carlo Rossi püspök 1921. június 14. és 24. között tartott San Giovanni Rotondóban a (mai nevén) Hittani Kongregáció megbízásából.)

Számos csoda fűződik nevéhez, melyekről a róla megjelent kiadványokban bőségesen lehet olvasni.

Pio atya földi maradványai

Magyar vonatkozás

• Pio atya Mindszenty bíboros cellájában járt. Ezt a különleges képességen alapuló esetet, - a bilokációt - a szentté avatási eljárásának dokumentuma között találhatjuk, a positio második kötetének 1638. oldalán.

• Pio atya jövendölése Magyarországról: "Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!"

okt. 31. vasárnap

Eredeti tervünk szerint ma indulnánk, de Viki (16) annyira könyörgött egy halaszthatatlan buli miatt, hogy beadtuk a derekunkat, és elengedtük. Így volt egy nyugis vasárnapunk: dolgozgattunk, víztelenítettünk, kertészkedtünk, filmet néztünk. Viki 7 körül indult, mi pakoltunk és korán lefeküdtünk aludni.

Nov.1. Hétfő

Viki hajnali 3 körül ért haza és nagyon boldog volt. Reggel 6-ra terveztük az indulást, amiből 3/4 9 lett - szokásunkhoz híven.

Letenye felé mentünk az M7-esen, és 22 km-re a határ előtt jutott eszünkbe, hogy Horvátország még nem EU tagország, ezért Vikit a személyijével nem fogják átengedni a határon. Itt jött egy kis kiborulás és veszekedés, hogy miért nem lehetett akkor eljönni az okmányirodába, stb... de néhány km múlva kiderült, hogy megint szerencsénk van, nincs miért aggódni: az út elágazott Szlovénia felé, és arra nincs már határ.

Szlovénián eseménytelenül vezetett az út, a gyerekek még jól bírták, így Velencéig meg se álltunk. Szuper, hogy végig sztrádán visz az út!

Velencénél bejött, amit Béla állandóan mondogatott: igen, dugó volt. Kb. másfél órát álltunk is benne, közben besötétedett. A padovai elágazásnál (ismét csak Béla jóslata szerint) viszont megindultunk, és este 8-ra már Riminiben is voltunk! Le a kalappal a család előtt, nagyon rendesen viselték a megpróbáltatásokat.

Mivel szállásunk nem volt, keresnünk kellett szállodát - lehetőleg nem túl drágát, mivel 2 háromágyas szobára van szükségünk. Így az egyetlen 4 csillagos rögtön ki is esett a számításból (főleg, hogy Béla megkérdezte az árakat), innen hamar továbbálltunk.

Szerencsénk volt megint: pár száz méterre megtaláltuk a Hotel Emiliát, ahol megfelelő áron kaptunk két négyágyas szobát. Amíg a légkondi meleget csinált, átmentünk a szemben lévő kis étterembe vacsizni. Itt már feltűnő volt a gyerekek fáradtsága, Viki nem is jött velünk, Andriska (4) pedig egy kissé kezelhetetlenné vált. Peti (14) és Tomi (12) jól bírták. Finom tésztákat, pizzát ettünk, nagyon kedves volt a személyzet... már megcsapott bennünket az olasz hangulat.

Mire felmentünk a szobába, Viki szegény teljesen maga alatt volt, mert a telefonja külföldön nem működik, így se sms-ezni, se face book-ozni nem tudott.

Nov. 2. Kedd

Reggel 8-kor keltünk, 10-ig reggeliztünk, aztán elindultunk Ancona - Pescara - Foggia irányába. Szomorú, esős volt az idő, aztán nagyon boldogok lettünk, mert hirtelen kisütött a nap, de aztán újra elkeseredtünk, mert megint beborult és esni kezdett. Itthonról még indulás előtt azt az információt kaptuk, hogy özönvízszerű esőzés várható - de azért ebben nem hittünk. Hát tessék! Mégis!

Mivel a rossz idő miatt amúgy se lett volna értelme gyakran megállni, már 1 óra körül az olasz csizma sarkanytújánál jártunk (Bari 100 km-re volt). Itt megálltunk és ettünk egy Autogrillben, miközben még mindig szakadt az eső.

San Giovanni Rotondo a Garganoi hegyek között, egy félszigeten fekszik, jól ki van táblázva - mi mégis eltévedtünk. Mivel esett az eső, és Bélának a vezetésre kellett figyelnie, én navigáltam - és egy nyilat nem arra láttam mutatni, amerre a város volt, hanem ellenkező irányba. Így elindultunk felfelé egy erdei úton - de nem bántuk meg!

Betévedtünk a Nemzeti Park egyik tölgyesébe, az eső elállt, a nap kisütött, sehol senki, és táj egyszerűen gyönyörű volt. A fák hihetetlen színekben pompáztak, a talajt moha borította, a fák törzsét zúzmó - olyan érzés volt, mintha a Piroska és a farkas c. mesében lennénk, bármikor felbukkanhatott volna egy manó vagy tündér.

Végül találtunk egy turista térképet, ahol megbizonyosodtunk arról, amit már sejtettünk: igen, rossz irányban megyünk. Így visszafordultunk, és néha-néha megállva és fényképezve lassacskán visszaértünk az elágazáshoz - és ebből az irányból rögtön látszott, hogy a nyilak a másik irányba mutatnak. Követtük a táblákat és megérkeztünk San Giovanni Rotondóba.

Négy gyermekes család vagyunk. A gyerekek 16, 14, 12 és 4 évesek, a legnagyobb lány, a többi fiú. Sokat utazunk, ha lehetőségünk adódik, gyerekekkel együtt. Nem mondom, hogy egyszerű... sok kompromisszummal jár mindannyiunk részéről.

Ez az év sok meglepetést tartogatott számunkra. Volt egy nagy gondunk, amiből nem láttuk a kiutat. Úgy adódott, hogy valakitől hallottam Pio atyáról és Szent Ritáról, sokat olvastam róluk és végül az ő segítségüket kértem a probléma megoldásához. Ezzel együtt megfogadtam, hogy amennyiben kimászunk a bajból, elzarándokolunk hozzájuk Olaszországba. Akkoriban nem foglalkoztam azzal, hogy ez vajon hogyan kivitelezhető, merre is található az ő templomuk.. gondoltam ráérek még erre. Mint kiderült, nem volt sok időm, mert alig egy hónap múlva megérkezett a mentőöv, és minden helyrejött. Férjemnek ekkor szóltam a tervemről: jön az őszi szünet, nosza, megyünk Olaszországba. Rendben, mondta.

Mivel sokat dolgozunk mindketten, és ott vannak a gyerekek is, így elrepült ez a pár hét. Egy héttel a szünet kezdete előtt jutott eszembe, hogy némelyiküknek lejárt az útlevele, így soron kívül egyik délután elballagtunk a Visegrádi utcába, ahol 3 nap alatt elkészül az okmány. Sajnos a legnagyobb nem volt hajlandó lemondani a pénteki programjáról... dehát neki van személyije- gondoltuk mi - így nincs probléma.

Elvittük az autót a szervizbe - jól is tettük, mert mint kiderült, mind a kuplunggal, mind a fékkel gondok voltak -  és az utolsó pillanatban ez is kész lett.

Mostmár csak az volt hátra, hogy utána nézzek, hova is megyünk tulajdonképpen. Ekkor ért egy kisebbfajta hideg zuhany: Pio atya ugyanis a Garganoi-félszigeten található, a Garganoi-félsziget pedig Nápollyal egy magasságban, Szent Rita kolostora viszont Umbriában van, a hegyek között.

Egy kicsit megijedtem, hogy hogy adom be ezt a családnak, hiszen mindössze 6 napunk van, de a férjem nagyszerűségét mutatja, hogy meg se rezzent az arca: ha oda, akkor oda. Csak arra kért, készüljek fel a látnivalókból, így az utazás előtti nap azzal töltöttem az időt, hogy az interneten keresgéltem útvonal, látnivalók, érdekességek, történetek után. Nem volt nehéz dolgom, ugyanis hamar rábukkantam egy hasonló című körutazásra az egyik utazási iroda weblapján, és ez út szinte megszólalásig a mi útvonalunkat követte. Igaz, hogy az az út 8 napos volt, de busszal mentek, így azt gondoltam, mi kocsival játszva megtesszük ezt a távolságot 6 nap alatt, legfeljebb nem pont azt nézzük meg, amit az iroda eredetileg ajánl.

Ez volt tehát a kiindulópont, mostmár csak neki kellett vágni.