December 26. - 27. - 28.
A csomagolást szokás szerint nem paráztuk túl. 26-án este 10-re nagyjából mindenki készen volt, Peti is megérkezett (még el kellett ugrania egy cipőért a kis lakásába), Andris is befutott Vikivel, és végül leoltottuk a lámpákat. Mindenki igyekezett 110%-on aludni, mert reggel 3-kor csörgött az ébresztő és fél 4-re érkeztek a taxik. (2 kellett, egybe nem fértünk be.)
A korai indulásnak hála negyed 5 után már a reptéren is voltunk, amikor kiderült, hogy valamit elnéztünk, mert a gépünk csak 3/4 7-kor indul, így volt sok időnk. Fent az étteremben reggeliztünk, a fiúk csocsóztak egy jót, majd megkerestük a kaput, ahonnan indulunk és szétválogattuk a 3 átszállásra szóló 24 beszállókártyát.
Megindult az utazás: repülőbe be, repülőből ki, belépőpapírok töltögetése, biztonsági ellenőrzéshez vetkőzés - csomagok kipakolása, bepakolása, öltözés, sorbanállás.
Frankfurtba szinte pillanatok alatt odaértünk, a tranzitban töltött idő is rövidnek tűnt. Houstonba púpos Boeinggel mentünk, 10,5 óra volt az út, Grönland felett nagyon rázott, Kansas Citynél kevés hó volt a mezőkön, Houstonban borús idő és 8 fok fogadott. Pálmafák, fenyőerdők, sík vidék.
A houstoni reptéren egy, a váróterembe beszorult kis veréb annyira szomjas volt, hogy neki-nekirepült Petinek, amíg az meg nem értette, hogy nem enni kér, hanem inni. Mikor kitöltöttek neki egy kis ásványvizet egy kupakba, nagy megelégedéssel kortyolt belőle és aztán visszarepült a tető alá.
Nagyon lassan telt az idő, fáradtak voltunk és nagyon hosszú, 6 óra volt a tranzit. Végül Andrisnak mentő ötlete támadt és elővett egy társasjátékot, amivel egy kicsit el tudtuk terelni a figyelmünket a fáradtságról, nyűgösségről. Végül abszolút elcsigázva szálltunk fel utolsó járatunkra Guatelmala City felé. Sajnos erre a gépre nem sikerült otthon online foglalni helyet, ezért teljesen szétszórtak bennünket. Mi Bécivel, Katával és Andriskával a legutolsó sorba kerültünk, közvetlenül a WC mellé, ahová hamarosan valamilyen általunk nem ismert okból invázió indult: a gép összes utasára most jött rá a pisilhetnék, hosszú sorban álltak a szűk folyosón és emiatt hol a stewardessek kocsijába ütöttük a fejünket, térdünket, könyökünket, hol a sorban állók térdeltek belénk vagy másztak be mellénk, hogy helyet tudjanak adni a stewardesseknek. Szegény Andriska már totál kimerült volt, alig élt, nehezen viselte helyhiányt és az atrocitásokat. Mindannyian kifacsart rongyként éreztük magunkat és még nem sejtettük (szerencsére), hogy a java még hátra van!
A csomagátvételkor kiderült, hogy az egyik nagy táskánk (Béci és az én ruháimmal + valamennyi gyerekruhával) Houstonban elkallódott vagy fennakadt a biztonsági ellenőrzésen. (Abban voltak a gyógyszerek, talán azért). Mivel jó hosszan elhúzódott a csomag utáni nyomozás, kb. éjfél lett (+7 óra a mi szerveztünkben), mire kikeveredtünk a reptérről, de szerencsére ott várt minket a Europcar helyi képviselője egy "Anita" feliratú táblával (ami meglepő volt, de erről Whatsappon korábban értesítettek). Kiderült, hogy felesleges volt izgulni amiatt, hogy Béci jogosítványa csak 9 személy szállításáig érvényes, ez a járműcsoda pedig 15 főt képes befogadni, a kölcsönzős csak a jogosítvány lejáratának dátumára volt kíváncsi. Megkaptuk a hatalmas autónkat, kifizettük a Floresből való visszaszállítás 240 dolláros díját kártyával, feljegyeztük a kocsi 30-35 kisebb-nagyobb sérülését, majd elindultunk Andris GPS programja segítségével kalauzolva a Howard Inn Johnson szállodánkba.
A blogok, amiket találtam a neten, nagyrészt arról szólnak, hogy Guatemala City a világ egyik legveszélyesebb városa és sötétedés után nem tanácsos az utcákon mászkálni. Mondjuk mi kocsiban ültünk és a kivilágított, nagyvárosi utakon semmilyen veszélyt nem érzékeltünk, mégis megdöbbenéssel észleltük, hogy a szálloda parkolójában két gépfegyveres őr álldogál. Mikor Béci lehúzta sötétbarna autónk befeketített vezetőoldali ablakát, nagyon készségesen ugrottak oda, és amikor kiderült, hogy még foglalásunk is van, hatalmas mosollyal az arcukon segítettek a csomagokat becipelni a recepcióhoz. (reméltük, hogy a kalasnyikovok vagy micsodák nincsenek kibiztosítva a nyakukban).
A szállás minden várakozásunkat felülmúlta - sőt! Kiderült, hogy a 2 négyágyas szoba tulajdonképpen két 4 franciaágyas szoba, ezért mondtuk, hogy nekünk elég lesz egy is belőlük, de a recepciós felvilágosított, hogy egy embernek egy franciaágy jár. Nem volt kedvünk vitatkozni, meg amúgy is nagyon kedves volt, és barátságosan utasította el a kérésünket, így egy jóleső zuhanyzás után bezuhantunk az ágyba (kértünk még plusz takarókat, mert elég hideg volt).
A fáradtság ellenére, vagy talán épp azért, nem aludtunk túl jól és végül 9 - fél 10 felé lementünk reggelizni.
A szálloda nagyon szép volt és a reggeli napsütés a jókedvünket is visszahozta. A reggeli minden igényt kielégítően finom volt, a gyerekek élvezték, hogy lekerültek róluk a kabátok - pulcsik és, hogy kinézve az ablakon mediterrán hangulatú városkép terül elénk.
A szállodán kívül pedig a kedves gépfegyveres őrök vigyázták éjjel-nappal az autókat és az egész szálloda nyugalmát.
Mivel tegnap este azt mondták a csomagreklamációnál, hogy a következő houstoni járat csak 1 órakor érkezik, és ha szerencsénk van, ezzel megjön a hiányzó táska, Béci úgy döntött, hogy változtatunk a terven és nem indulunk el azonnal az Atitlan-tónál lévő következő szállásunkra, hanem megpróbáljuk elütni itt az időt. Az útikönyvben olvasta, hogy a reptér mellett van az állatkert (a szálloda meg 5 percre az állatkerttől), így felkerekedtünk és elindultunk, hogy a csomagunk érkezéséig megnézzük az állatkertet. Bár volt GPS-ünk és közel is laktunk hozzá, azért volt egy kis kavarodás az úton, ráadásul az autó méretei is szokatlanok voltak, de a végére csak sikerült odatalálni, és nem csalódtunk: nagyon nagy élmény volt!
Az itthoni, decemberi borús idő után a tobzódó színek, a tisztaság, a tágas terek, a jól táplált, boldognak tűnő egzotikus állatok látványa a szépen kialakított, gondozott kifutókban nagyon megfogott bennünket. Andriskával alig lehetett bírni, rohangált kifutótól kifutóig, mindent látni akart. Kata szeretett volna a kisvonatra ülni, de Andriska annyira lelkes volt, hogy nem volt szívünk megállítani őt, így jó nagy távolságokat gyalogoltunk, és még így is csak töredékét láttuk az állatkert hatalmas területének.
Nemcsak fogságban tartott, hanem szabadon élő állatok is megörvendeztettek bennünket: láttunk pávákat, különleges madarakat, iguánákat, pillangókat. A teknősök medencéjénél pedig abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy megfigyelhettünk egy ékszerteknős-nőstényt tojásrakás közben. Végül közös nagy kedvencünk a "jaguárundi" lett.
Nem szívesen függesztettük fel az állatkerti látogatást, de fél 2 körül megszólalt Béci telefonja: megérkezett a csomag, mehetünk érte a United Airlines irodájába. Visszaültünk hát a kocsiba és pár perc alatt megérkeztünk az Aurora Nemzetközi Repülőtérre.
Mivel még nem voltunk tisztában a helyi viszonyokkal és amúgy is borzasztó nagy volt az autó, Béci "angolosan" megoldotta a parkolást: leállt a reptér bejárata előtti "pick up" peronon és otthagyott bennünket a kocsiban. Ők ketten Andrissal beszaladtak a táskáért, mi pedig egyszer csak azt vettük észre, hogy megáll mellettünk egy sárga, nagyon hivatalosnak kinéző autó, amiből két, sárga láthatósági mellényt és nyakba akasztott igazolványokat viselő, rendkívül barátságtalan férfi száll ki. Hipp-hopp, egy-két fénykép, és a mögöttünk álló, szintén tilosban parkoló autó kerekére már rá is került a kerékbilincs. Ekkor felénk fordultak, de Viki kiugrott a kocsiból és próbálta elmagyarázni félig olaszul, félig angolul, hogy mi csak pár percre álltunk meg és már megyünk is. Hála a valószínűleg eléggé kétségbeesett európai fejünknek, nem bírságoltak azonnal. A biztonság kedvéért azért minket is lefényképeztek, aztán elmutogatták, hogy telefonáljunk gyorsan, mert ha 5 perc múlva is itt találnak minket, nem ússzuk meg a bilincselést.
Már korábban a szállodában is feltűnt, hogy valamiért itt nem tudunk hívást kezdeményezni. Próbáltunk telefonálni az állatkertből is, de onnan sem sikerült: pi-pi-pi jelzés után leáll a hívás. Így aztán természetesen most sem sikerült telefonon elérni Béciéket, ezért szóltam Tominak és Petinek, akik velem együtt szintén eléggé megrémültek, hogy fussanak be és szóljanak, siessenek nagyon.
Eközben Béci odabent a reptéren pillanatok alatt megkapta a táskát, és mivel mindenki éhes volt, bementek Andrissal a Subway-be, hogy rendeljenek 6 szendvicset elvitelre. Mikor odaértek hozzájuk a kétségbeesett fiúk, ő nagy lelki nyugalommal kijött hozzánk (abban a pillanatban értek vissza az ellenőrök, még integetett is nekik), aztán mondta, hogy ne izguljak, készülnek a szendvicseink, Petiék megvárják, ő pedig tesz addig egy kört a környéken. Én nagyon ideges voltam, toporzékoltam, hogy hogy tehet ilyet, ha egyszer tilosban parkol, miért nem siet inkább, de aztán 3 kör megtétele után megjöttek a fiúk és tényleg nagyon éhes volt mindenki. Akkor már csak azon berzenkedtünk, hogy miért 6 szendvicset rendeltek, mikor nyolcan vagyunk???
Némileg megnyugodva és félig jóllakottan végre úton voltunk Panajachel felé.
A GPS azonban elveszítette a jelet, így újra meg kellett állnunk - ezúttal egy Burger Kingnél, ahol a wi-fi mellett szerencsére enni is lehetett, így néhány hamburger és kóla enyhített a feszültségen. (bár a Subway-os szendvics finomabb volt).
Most már elégedetten és frissen beszerzett GPS jelekkel folytattuk utunkat a kétszer 3-4 sávos, gyorsforgalmi úton, kifelé a városból.
Az elején a csúcsforgalom miatt nem tudtunk túl gyorsan haladni, aztán sima sztrádává szelidült a 3-4 sáv és a forgalom is normalizálódott.
A gyerekek még nem voltak túl fáradtak: barkochbáztak, játszottak, jól elvoltak.
Aztán beértünk egy kisvárosba, ahol minden előzetes figyelemztetés nélkül egyszer csak teljesen leállt a forgalom: egy teherautó mögé beszorulva csigatempóban haladtunk csak. Lépésben haladtunk, megálltunk. Álltunk 5 percet. Csigatempó. Megálltunk. Álltunk.
Legalább egy órát, de lehet, hogy többet is eltökölődtünk így, aztán nagy nehezen nagyobb sebességbe tudtunk kapcsolni és végül egy újabb sztráda-szerű gyorsforgalmi úton találtuk magunkat, borzalmasan rossz minőségű aszfalttal. Az aszfalt minősége (minősíthetetlensége) mellett a lépten-nyomon, figyelmeztetés nélkül felbukkanó fekvőrendőrők (Mexikóban "topes"-nek hívták ezeket, ott is nagy divat) nehezítették meg az amúgy sem egyszerű közlekedést. Amikor Béci már fáradt, vagy csak lankadt a figyelme a sötétben, kórusban sikítottunk: Topeeees! - satufék, egyes, bukkanó, kettes, döcögés harminccal... csak azért hogy néhány perc múlva újra megismétlődjön ugyanez.
Ezen nehezítő körülmények mellett még jó néhány, rogyásig megpakolt teherautó, dzsip és mellettük sok-sok kivilágítatlan motoros, biciklis botorkált az utakon, így arra is nagyon kellett figyelni, nehogy elüssünk valakit. A teherautókat vagy meg kellett előzni két topes között, vagy ha gyorsabb kocsihoz volt szerencsénk, akkor beállva mögé egy kicsit meg lehetett pihenni, hiszen a féklámpájuk figyelmeztetett arra,hogy akadály van előttünk.
Utunk vége felé dilemma elé állított minket a GPS: két út is jelölve volt, de melyiket válasszuk? Megkérdeztük egy éppen a teherautója ponyváját igazgató sofőrt, aki nagyon kedvesen útba igazított bennünket. Bécinek azonban rossz érzése volt, mert a viszonylag jó minőségű aszfaltos útról lekanyarodva a sofőr által javasoltra, egyből egy murvával felszórt bekötőút-szerűn találtuk magunkat. Dehát ha azt mondja, hogy erre kell menni...
Az az utolsó 10 km igazán embert próbáló volt. Katát előre vettem és a saját biztonsági övemmel csatoltam magamhoz, de így is annyira elzsibbadt a karom a végére, hogy alig éreztem attól, hogy folyamatosan tartanom kellett a fejét, nehogy lefejelje a műszerfalat.
Amellett, hogy szörnyű volt az útminőség, még a hegyek közt szerpentinszerűen kanyargott is a sokszor a földútnál is rosszabb "úttest" és néha akkora kátyúk állták utunkat, hogy nem is tudtuk, melyik irányból kerüljük ki őket. És természetesen itt sem hiányoztak az elmaradhatatlan topesek és megpakolt, füstöt okádó, csőrös ameriakai kamionok.
Hála a gyerekeimnek azért a feltétlen bizalomért, amit irántunk éreznek. Egy rossz szó nem hangzott el, nem panaszkodtak a rázkódás, a kényelmetlenség miatt, nem cirkuszoltak, nem féltek, nem szidtak, amiért ide hoztuk őket... Volt aki elaludt a rossz körülmények ellenére is, volt aki segített figyelni az utat... Csodálatosak voltak. És le a kalappal Béci előtt is, aki zokszó nélkül állta a sarat (sőt néha még mosolygott is a helyzeten egy-egy rázósabb szakasz után).
Panajachelbe beérve újabb nehézségbe ütköztünk. Először is, a Panajachel tábla mögött egy embermagas úttorlasz fogadott bennünket, majd nyilak jelezték, hogy menjünk csak vissza szépen valamennyit (hogy mennyit - ki tudja?) és egy másik úton próbálkozzunk a városba jutással. Ekkor azonban ismét mellénk szegődött a szerencse (apró csodák sorozata): az úttorlasz túlsó felén egy indián bácsi tökéletes angolsággal elmagyarázta, hogy merre kell menni, sőt a szállásunkat is ismerte, csak most az éppen ebből az irányból megközelíthetetlennek bizonyult.
Érezve, hogy már nem vagyunk messze a vágyott céltól, új erőre kaptunk és sok kérdezősködés és eltévedés után nagy nehezen odataláltunk a szállodánkhoz, amiről mint kiderült, pont a fentebb említett úttorlasz innenső oldalán van. Nem volt könnyű megközelíteni, de végül sikerült, és behurcolkodva láttuk, hogy megérte az erőfeszítést, mert igazán szép és igényes szálláshely volt. (Hála neked, Booking.com!)
Mikor elfoglaltuk végre a szobákat és itt is kértünk plusz takarókat (nappal 20-25, éjszaka 15-18 fok van), még visszaültünk az autóba, hogy keressünk egy éttermet, ahol végre ehetünk valamit. Egy kis olaszos vendéglőben vacsiztunk, pizzákat és tésztákat ettünk. Finom volt.